A falu jegyzoje. Eotvos Jozsef
Barátom — szólt padra vetve magát — , én a világ legboldogtalanabb embere vagyok. Láttad ma testvéredet? ő nem szeret, utál, megvet.
— Magadon kívül vagy — mondá Ákos, melegen szorítva kezét — , esztelenségeket beszélsz.
— Nem, nem, én jól tudok mindent; Etelka nem szeret, nem fog szeretni soha, s jól teszi, ily ember, mint én, nem érdemes reá — én lemondok — , én...
— Ne igyál bort soha, Kálmánom — úgy látszik, elszomorít.
— Hát te is észrevetted? Hát csakugyan igaz? hát megbecstelenítve álljak előtte? nem, soha! Holnap szabadságot kérek apámtól, s utazni megyek, elmegyek oly helyre, hol senki sem ösmer, hol angyali testvérednek alkalmatlankodni nem fogok soha, hol...
Ákos ismét félbeszakasztá, s boldogtalansága okát kérdé, mire a másik, mindazon részletes-séggel, melyre csak szerető képes, elmondá: mi nyájas volt Etelka iránta az ebéd kezdetén; hogy ő, becsületére, alig ivott pár pohárral, de hogy, amint látszik, a bor inkább hatott reá, s hogy talán valami illetlent mondott, miután az ebéd vége felé Etelka rá se nézett. Hogy mindennek vége van, hogy ily utálatos teremtés, mint ő, ily angyal után nem vágyódhatik, hogy ő örülni fog, ha Etelka más karjaiban fogja föltalálni mindazon boldogságot, melyet tőle elfogadni nem akart, de hogyha e szerencse oly valakinek jut, kit ő ismer, annak kitekeri nyakát, s több effélék. Mint minden desztillációnál a retorta felső részén számos csöppek látszanak, úgy az érmelléki víz részei tiszta könnyekben peregtek le Kálmán arcain, s Ákos noha jól tudá, “honnan e könnyek”, eléggé szereté barátját, hogy fájdalmánál szintoly részvéttel viseltessék, mintha annak okát csakugyan fontosnak gondolná. Mondá, hogy asszonyok ugyan nem szívesen látják, ha fiatal ember más valamitől részegül, mint bájaiktól, de, hogy mint a jó pezsgő hatása hamar eltűnik s főfájást nem hagy maga után, úgy az ily haragé is. Biztossá tevé barátját Etelka szerelméről, s mi több, hogy testvére a rút grófot megveti, szóval oly ügyesen járt el vigasztalásaiban, hogy Kálmán lassankint fölvidulva, végre szenvedélyesen szorítá karjai közé barátját, s azon esküvéssel, hogy soha többé borhoz nem nyúl, örömében kisírá azon végső cseppeket, melyek az ebéd alatt könnyzsákjaiban öszvegyűltek.
Az ifjú kor legszebb kiváltsága, hogy öröm s fájdalom oly közel fekszenek egymáshoz; később talán épp annyi, sőt több okunk volna örömre, de lelkünk elveszti rugékonyságát, s ha egyszer elszomorodánk — annyi kell vigasztalásunkra, hogy közönségesen ismét új baj ér, még mielőtt a régit felejtettük.
Kálmán, ki csakugyan inkább szerelem— , mint bortól részegedett meg, a levegő, a járás és könnyei után csaknem egészen kijózanodott, s a két fiatalember ismét a ház felé indult, hogy Etelkát fölkeresve, mint Ákos mondá, az új békekötés nagy ünnepélye minél előbb véghez menjen; de ki az köztünk, halandók között, ki az életben csak a jövő percre is biztosan számolhatna? Ki az, főképp tisztújítások alkalmával, hol a sorson s végzetünkön kívül még kortesek határoznak jövőnk felett?
Még a fiatal barátok a kertben tartózkodtak, addig az öreg Kislaky, ki szíve jókedvében egy, sőt talán két pohárral is többet ivott, mint szomjúsága enyhítésére szükséges vala, más dolgokon törte fejét. Az öreg úr rég kedves Kálmánjának szánta Etelkát. Nem mondom, hogy éppen csak a leány vagyona hozá őt e gondolatra; de miután a két család birtoka határos vala, s pedig igen valószínűleg a teremtés első napjától mostanig, s miután a Rétyek jószága majdnem egészen leányágat is illetvén, egy részének Etelkára kelle szállni, az öreg Kislaky joggal mondhatá, hogy a gyermekek egymásnak teremtettek. Nagy hízelgő a bor, mindenkit megerősít kívánataiban, s az öreg Kislaky, kinek szemei egész ebéd alatt fián függtek, s ki jobb és bal szomszédját talán harmincszor is kérdé: ha láttak-e valaha két fiatal teremtést, ki jobban illenék egymáshoz? meg vala győződve reményei teljesültéről, ámbár forma szerinti kérésére, melyet ebéd után az öreg Rétyhez intézett, csak azon választ nyeré, hogy leánya érzelmeit nem ösmeri; Rétynétől pedig, hogy ily fontos dologról jobb tisztújítás után szólani.
Az öreg örömében kezeit dörzsölve járdalt az udvaron. Képzetében már Kálmán s Etelka egész ivadéka ugrándoza körülötte, s a jámbor apa szíve hatalmasan földobogott ez ábrándok között, midőn a pajtából fölhangzó zaj gondolatainak más irányt adott. A kortesek, kik nagy művészek módjára hosszú gyakorlatokkal készülnek a nagy előadáshoz, melynek főszerepét ők játsszák, a pajtában most másodszor ismétlék próbatétüket, s e pillanatban épp az albírákhoz jutván, midőn a kasznár, ki mint elnök, itt a főispán helyét pótolá, a sz.-vilmosi járás első albíráját említé, háromszáz hanggal “Éljen Kislaky Kálmán”-t kiáltának. Az öreg úr — mert mely apa maradna nyugodtan, ha fia dicsőségének fültanúja lehet — szédelgett gyönyörködésében, s midőn éppen ispánját látá a pajta felé menni, jó vagy rossz nemtője ez eszmét súgá fülébe: mennyire kár, ha fiának diadala náddal födött pajtában hangzik el, s mi jó volna, ha Etelka ennyi dicsőségnek tanúja lehetne! Magához szólítá tehát az ispánt, s elbeszélé neki a nagy családi titkot, melyet annyival inkább bízhatott reá, mert nyelve most nehezebben mozgott, s nem vala hihető, hogy e bizalommal visszaél s kérdé: “nem volna-e jó, ha a kortesek Kálmánt, ki a kertben van, fölkeresnék, s diadallal Etelka szobájába hoznák?” Az ispán ura nézeteit egészen helyeslé, s mihelyt a pajtába ért s fél negyedig “halljuk”-ot ordítva csendet eszközölt, oly remekül szónokolt, hogy az egész tömeg azonnal útnak indult. Igaz, hogy Kislaky követének a titokról szint azon fogalma vala, mint sok más embernek, ki alatta csak oly valamit ért, mit önmagunk elbeszélni pirulnánk, vagy nem merünk, s azért másvalaki által akarunk tudatni a világgal, s hogy ennélfogva Etelka s Kálmán lakodalma mindjárt beszéde elején kihirdettetett s megéljeneztetett. Azonban annyi bizonyos, hogy a sz. vilmosi háromszáz nemes, kikről csak negyedóra előtt esküdhettünk volna, hogy mint a háromszáz spártai Thermophilaeknél, úgy helyeiken fekve fognak találtatni, irtóztató éljenek között egyenesen a kertnek vette útját, s hogy Kislaky, ki előttök szinte a kertbe futott, könnytelt szemekkel mormogá fogai között: hej, mégis szép dolog a népszerűség!
Ne vessék meg olvasóim a jámbor öreget e vallomásaért, s habár sokan volnának közöttök, kik a nép kegyeit szívökből megvetik s ellene szintúgy zúgolódnak, mint kedveseik ellen azok, kik őket kérlelhetetlenek— vagy hívteleneknek találják, gondolják meg, hogy Kislaky azok közé tartozott, kik e népszerűségben nem eszközt, hanem sok ember szeretetét látják; s mert egyedüli fortélyok, mellyel e kincset kivívták, szívök jósága volt, nem is tapasztalák annyiszor ingékonyságát. Úgyis Helenán kívül nincs, mi annyira ócsároltatott, mint a népszerűség, s mégis kevés ember van, ki miután tíz évig ostromlá a várat, melyben a hívtelen mással tartózkodott, azt mint Menelaus ne fogadná szívesen vissza házához.
Kálmán s Ákos már a házhoz közelgtek, midőn az öreg Kislakyval s mindjárt utána az egész korteshaddal találkoztak, mely pázsiton s virágokon keresztül egyenesen feléjök vevé útját. Az öreg, ki fiát megölelve csak e szavakat mondhatá: “hallod, fiam, ez neked szól”, nem magyarázhatá meg a történteket; midőn “éljen Kislaky Kálmán és angyali mátkája, Réty Etelka kisasszony!” harsogott az ég felé, s minden beszélgetésnek véget vetett.
Kálmán s maga Ákos, annyira meg valának lepve, hogy első pillanatban nem tudák, mit tegyenek. De midőn az ispán szívrázó basszusával fölkiált: “vigyük az úrfit Etelka kisasszony-hoz, szeretett szolgabíránénkhoz”, s midőn egyszerre tíz kéz nyúl a boldog szerető felé, őt lábáról föl akarva emelni, Kálmán magához tért bámulásából,