A falu jegyzoje. Eotvos Jozsef
melyek az óriási fej terhe alatt látszólag meghajlának, a himlőhelyektől széttépett arc, melyet homlokára lógó vörös haja s a mocskos vörös szakáll félig eltakart; egyik szemén — mely, mint maga mondá, még gyermekkorában, midőn himlője volt, kifolyt — a nagy fekete tapasz, a másiknak bizonytalan tekintete, mely szüntelen forogva mindent föl látszott keresni, csak szemedet nem: oly egészt képezének, mely mindenkire visszataszító hatást gyakorolt, s melynek rútságát sem a kopott bársonynadrág, sem a sárga ujjú mellény, sem a kis szürke köpeny, mely ruházatát kiegészíté, nem takarhaták el. Maga Etelka kellemetlenül meghatva érzé magát ez ember előtt, főképp miután Vilma fülébe súgá, hogy ugyanezen arc az, melyet előbb az ablaknál látott.
— Mondtam, Tengelyi úr nincs idehaza — szólt Etelka — , jőjön kend később, vagy talán holnap reggel, akkor bizonyosan honn találja.
— Nagyságos kisasszony — szólt a zsidó, mindig kalapját forgatva s a szobákban körültekintve — , ez szörnyű baj nekem, igen szükséges dolgom volna a jegyző úrral.
— Hát jőjön fél óra múlva; vacsorára, úgy tartom, visszajő.
— Talán majd addig künn várok — szólt a zsidó, helyéről nem mozdulva — , a teins úrnak nincsenek kutyái?
— Kutyái? — kérdé Vilma megijedve.
— Igen; ha kutyái nincsenek, majd az udvarban várok, másképp félek.
— Bátran várhat kend — válaszolt Etelka türelmetlenül — , nincs kutya a háznál.
— Igen, de talán a szomszédoknál; idegen ember vagyok, s taval a harmadik faluban csakhogy széjjel nem téptek, azóta úgy félek! — Itt az idegen hosszú történetet kezde beszélni: mint ment át a falun, hogy támadtatott meg, mint köszönheté megmentését egy juhásznak, ki véletlenül arra ment. — Bizony isten, ha ő nem jő, oda vagyok, egész köpönyemet széttépték, pedig még egészen jó volt, nem egészen új, de nagyon jó, öt forint harminc krajcáron vettem Pesten.
A zsidóban oly csudás vegyülete volt az álnokság— s nevetségességnek, mi Etelkát nevetésre készté, míg Vilma mindig nyugtalanabb lőn, s még egyszer kéré, hogy menjen el most, s jőjön fél óra múlva; mire az üveges azt felelte, hogy majd a cselédházba megy s ott várakozni fog. — A cselédház nincs itt a szoba mellett, ugye, kisasszony? ott nem fogok alkalmatlankodni.
Vilma, kinek félelmét fölülmúlva a türelmetlenség, melyet a zsidó tolakodása benne gerjesztett, szárazon mondá:
— A cselédház mellett beteg van, s már háromszor mondtam, hogy fél óra múlva jőjön s ne időzzön itt.
A zsidó alázatosan meghajtá magát, s a konyhába nyíló ajtó felé ment, melyet fölnyitott.
— Hová megy kend itt? — szóla Vilma.
— Alássan csókolom kezeit, engedelmet kérek, de úgy meg vagyok zavarodva. Talán arra is kimehetek az udvarra?
— Az ajtó be van zárva, menjen kend, amerre jött. — S a zsidó ismét meghajtva magát, Tengelyi szobáján át, az ajtón melyen jött, kiment; de nem, mielőtt a másik szobában ismét két, három bókot csinált, kalapját leejté, s az ajtónál oly ügyetlenül viselé magát, hogy azt alig nyithatá föl, mely idő alatt úgy látszott, egy szemével a szoba minden szögletét átvizsgálá.
— Mit mondasz ehhez? — szólt Vilma, miután a zsidó elment — fogadni mernék, hogy kém.
— Kém? meglehet; ez ember úgy látszik minden, amire éppen használni akarják; s ha ellenség jőne hazánkba, talán az volna, de hozzátok mit jőne kémlelni?
— Violát. Tudod, miként üldözi Nyúzó.
— Azaz miként üldözte tegnap; ma, hidd el, legkisebb gondja is nagyobb ennél. Nyugodt lehetsz; a zsidó valami panasszal vagy kéréssel jött apádhoz, s aki e népet ismeri, nem bámulja tolakodását.
— De nem vetted észre, mennyit kérdezett, s hogy nézett körül a szobában?
— Mert a kutyáktól fél, s talán törött ablakot keresett, melyet holnap, ha eljő, kiigazíthasson.
Vilma korántsem vala megnyugtatva, s hihetőképp még többet szólt volna aggodalmairól, ha épp akkor Tengelyi nem lép a szobába, s Etelka előtt meghajtva magát, leányát kebléhez szorítván, a beszélgetésnek véget nem vet.
— Nem is reményltem — szólt Etelkához fordulva, míg Vilma apja kalapját s botját szokott helyére raká — , hogy a kisasszonyt itt találom, a kastélyban ma annyi vendég van.
— S nem tudja, hogy ez egy okkal több idejövetelemre?
— Igen, de mily vendégek! — szólt Tengelyi kissé keserűen — , ily embereket nem lehet eléggé becsülni tisztújítás előtt.
Etelka, ki sértve, hamarjában feleletet nem talált, csak azon észrevétellel válaszolt, hogy: — Tengelyi úr, mint látszik, kissé rosszkedvű. — Mire Vilma, hogy a beszélgetésnek más fordulatot adjon, kérdé: — Nem találkozott-e senkivel a ház előtt, egy zsidóval? — tevé hozzá — épp most volt itt, alig bírtuk kiigazítani.
— De igen — válaszolá a jegyző — , közel a házhoz, Macskaházyval beszélt, ki, hogy el ne feledjem, azt üzenteti Etelka kisasszonynak, hogy mindjárt huszárt fog küldeni lámpással; nemsokára vacsorához ülnek, s az alispán már többször kérdezősködött a kisasszony után.
— És a zsidó mit kért kedves atyámtól? Úgy látszott, fontos dolgai lehettek, annyira vágyott még ma szólhatni.
— Fontos dolgai? Szegény nyomorultra nézve fontos dolgok, egyébiránt puszta tréfa. A szegény ember a kastélyban dolgozott, s a teins karok és rendek öszvetörték minden üvegét, s mert e nemes cselekedeten velök nevetni nem akart, vagy mert zsidó, vagy mert csak egy szeme van, mint mondá, nemes haragjokban meg is verték. A dolog kicsiség, mint a kisasszony látja — szólt Etelkához fordulva Tengelyi — , hány embert nem vernek meg tisztújítások alkalmával, főképp zsidókat, csak már azért is, hogy az új tisztviselőknél panaszkodva mindjárt meggyőződjenek, hogy reájok nézve minden a réginél maradt.
— De ez szörnyűség, atyám! — szólt Vilma, ki a zsidót szánni kezdé.
— Ki tehet róla, kedvesem — viszonzá apja keserűen — , mi volna a magyar szabadsága, ha még egy zsidó üvegest sem volna szabad megvernie? Egyébiránt a dolog minden tekintetben rendben van: Macskaházy az egész kár megtérítését ígéré, s a zsidó, ki hihetőleg fájdalmai díját az üvegtáblák árához fogja számítani, ezzel megelégszik.
Azalatt Erzsébet asszony s a tiszteletes, kik a beteget alva hagyák, bejöttek, s rövid barátságos beszélgetés után, Etelka megölelve barátnéját, elhagyá a jegyző csendes házát, hol Erzsébet mindent vacsorához készíte.
11
Hogy azalatt, míg Tiszaréten a konzervatív párt részéről a közelgő tisztújításra ennyi előkészület történt, Cserepesen, Bántornyi főkvártélyában, a szakács— s pincérnek szinte nem voltak ünnepei, azt olvasóim gondolhatják; miután azonban egymás ellen működő pártok tetteikben többnyire csak úgy különböznek egymástól, mint ugyanazon darab pénznek két oldala, melyen különböző fölirat s jelek mellett, bármint forgassuk, ugyanazon ércet s nagyságot találjuk, nem szükséges, hogy azon konferenciák részletes leírásába ereszkedjem, melyek a tiszaréti ármányok kijátszására itt tartattak. Ki, mint Krivér, mind a két tábor tanácskozásaiban részt vett, láthatá, hogy valamint a hölgyek, úgy a nép szerelme, mindig ugyanazon fortélyok által szereztetik