Végzetes tévedés: Regény. Beniczkyné Bajza Lenke
önnek.
Holcsi e szavak alatt leült íróasztala mellé s czeruzát vett kezébe, mintha föl akarná jegyezni vendége szavait.
– Mindenekelőtt tudatnom kell önnel, ki vagyok, – folytatta Hermance az ügyvédre szegezve szemét, talán várva a hatást, mit nevének kiejtése annak arczára varázsolni fog.
Holcsi várakozásteljesen, de nyugodtan állta ki a kutató szemek pillantását.
– Eszthey Bertalanné grófné vagyok, s azért jöttem, hogy egy bizonyos ügyben beszéljek önnel és fölvilágosítását kérjem Lamberth kisasszonyra nézve.
– Csodálkozom ezen a kivánságon, – viszonzá az ügyvéd, – mert gyámleányom soha semmiféle téren nem szerepelt s azt sem foghatom meg, honnét ismeri méltóságod nevét és létezését.
– Azonnal el fogom mondani.
Holcsi kezét szája elé tartva köhögött, mi Hermance szerint bizonyos nyugtalanságot akart palástolni.
– Obrenné intézetében évek óta volt nekem egy fiatal védenczem, kit neveltetek s ez a leány onnét meg akart szökni és midőn vallatóra fogtam, azt mondta, hogy Lamberth Klárához akart menni, ki tartást, ellátást ajánlott neki stb., s kinél ő elhagyván az intézetet, azontul tartózkodni fog… Így tudtam meg az ön gyámleánya létezését és nevét.
– Bocsánatot kérek, grófné, itt tévedésnek kell lenni, – mondá határozottan az ügyvéd. – A kegyed védencze nem mondott igazat. Mert Klára ma is Obrennénál van, neki nincs lakása, melyet fölajánlhatott volna, sőt ő maga is azért van az intézetben, mert nem tudtam ideiglenesen máshová elhelyezni, s addig marad ott, míg nagykorusítom őt és átadom vagyonát.
– Mindezeket elmondta nekem Obrenné szóról-szóra így a védenczemnek még is az ő tudtával és fölhivására kellett bátorságot venni az intézet elhagyására, mert neki egyetlen ismerőse sincs a fővárosban.
– Mi a neve a méltóságod védenczének?
– Pármai Teodózia.
– Különös név, – jegyzé meg az ügyvéd, de látszott rajta, hogy csak azért tette ezt a megjegyzést, hogy mondjon valamit, s gondolatait összeszedje.
– Nem találom különösnek, – mondá hidegen Hermance, kire az ügyvéd egyénisége igen rossz hatást tett s látta, hogy az titkolódzik, és oly száraz, zárkózott modorban beszél vele, mintha ellenségének tekintené őt, ki az életben ma először találkozott vele.
– Lehet, hogy csak rám tette azt a hatást – mondá az ügyvéd, – de azt szeretném tudni, hogy jött a grófné arra a gondolatra, miként gyámleányom csakugyan összeköttetésben van védencze távozásával?
– Ő maga beszélte mindazt, a mit most ismételtem önnek.
– Nos, akkor nem mondott igazat, – jelenté ki határozottan Holcsi.
– Kegyed tehát nem tud arról, hova lett az a fiatal leány, kit keresek?
– Távoli gyanum sincs arra nézve. Mind a mellett meg fogom Klárától kérdezni az összefüggést, azonban majdnem biztosan mondhatom, hogy ő nem fog tudni fölvilágosítást adni.
Hermance pár pillanatig gondolkozott. Azon tünődött, kiejtse-e azt a kérdést, mi ajkára tolult s mi talán megdöbbentené és megzavarná az ügyvédet, ki fürkészve s látható nyugtalansággal nézett rá.
Úgy látszott, a grófné némasága nem tetszett neki, s talán valamit vélt alatta rejleni. Hermance gyorsan elhatározta magát s fejét kissé hátra vetve, biztos hangon kérdé:
– Tegnap itt járt önnél férjem, mit végeztek?
Ez a kérdés kihozta sodrából az ügyvédet. Váratlan volt ez neki s vonásain megdöbbenés látszott.
– Arról nem tudok, – viszonzá látható erőlködése daczára kissé bizonytalanul. – Azonban lehet, hogy az irodafőnökömmel beszélt, mert nekem tárgyalásom lévén, nem voltam itthon s nem is tudom, miféle ügyben lett volna szerencsém.
– De ön iratta azt a levelet, melyben ide hivták őt egy bizonyos ügyben.
Holcsi most már teljes nyugalommal viszonzá:
– Méltóságod téved, mert az irodából ilyféle levél nem küldetett a grófnak.
Hermance ajkába harapott, s azt gondolta magában: a ki ily arczátlanul hazudik, attól nem fogok semmit megtudni, s elhagyta helyét.
– Így nincs mit beszélnem, – mondá szenvedélyes haraggal és metsző gúnynyal. – Majd más úton fogok lépéseket tenni, hogy földerüljön az, mit Dóziáról tudni akarok, mert az lehetetlen, hogy egy tizenhét éves leány nyom nélkül eltünjék s meg ne lehessen találni.
Az ügyvéd szemüvege alatt elhalványodott s mind a mellett mosolyogva kérdé:
– Szabad tudnom, mik lesznek azok a lépések, miket a grófné ez ügyben tenni szándékozik?
– Majd hallani fog róla ügyvéd úr. Ön ittlétem óta egyetlen kérdésemre sem válaszolt, s engedje meg, hogy a hozzám intézettre én is adós maradjak a felelettel.
Büszke főhajtással haladt ki a szobából, s gyorsan hagyta el a lakást, hol meg volt győződve, hogy egyikével a legkonokabb cselszövőknek volt dolga, s hogy egyszersmind olyan ügyes, zárkózott és óvatos gazemberrel, kivel szembeszállni neki nem lesz ereje.
A legrosszabb kedvben érkezett haza, s egy perczig arra gondolt, ne hagyja-e abba Dózia keresését, ki oly háládatlan volt iránta, és hajlandóságot érzett arra. De azután mégis mást határozott, mert egyrészt szívből sajnálta azt a könynyelmű, meggondolatlan leányt, másrészt újra és újra lelkifurdalást érzett, hogy nem akarta magánál tartani, azonkívül neki nagyon erélyes természete volt, s a nehézségek minden alkalommal csak sarkalták, ha valamit föltett magában, s most oly csodálatos rejtélylyel állt szemben, melyet okvetetlen föl akart deríteni. Miután az ügyvédnél tett látogatása semmi eredményre sem vezetett, most tehát előtte való napi elhatározását akarta foganatosítani és Oroszlay gróffal beszélni, kiről meg volt győződve, hogy segítségére leend.
Irt is neki pár sort azonnal s lakására küldte, melyben fölkérte őt, hogy aznap három órakor délután látogassa meg, mert komoly és fontos beszéde van vele, mit négy szem között kiván neki elmondani…
És maga sem tudta miért, de különös izgatottsággal várta jövetelét, mit úgy próbált megmagyarázni magának, hogy nagyon kényes tárgyról lesz közöttük szó, mit Oroszlayn kívül soha senkivel sem volna bátorsága közölni.
Vannak dolgok, miket igen csunya szinben lehet feltüntetni, de ugyanazoknak költői világítás mellett elvesszük élét, s így akart Hermance Jakab gróffal azokról beszélni, mit mondandó volt s ő az ifjút olyannak ismerte, ki az életnek csakis szép részével foglalkozik, s a földi salakból mindig ki tudta venni a lét eszményi részét.
És azért érzett hozzá bizalmat, mert ilyennek tartotta, s majdnem elcsodálkozott, hogy éppen hozzá fordul, kinél voltak idősebb, régibb, tapasztaltabb barátai, kik talán czélszerűbben tudnának kezére járni, és ő mégis a fiatal emberhez fordul, holott itélőtehetsége azt mondta neki, hogy azzal a tervvel, melylyel iránta családjára nézve viseltetik, okszerűbb volna a fönnforgó ügyben vele nem beszélni.
Ilyen különösek vagyunk mi nők! – gondolta. – Nem az okszerűségre, hanem a rokonszenvre adunk, s azokban bizunk, kiket a szeretet szemüvegén át tekintünk.
Mindezeket