Végzetes tévedés: Regény. Beniczkyné Bajza Lenke
grófné és én megjelentem, mivel lehetek szolgálatára?
– Foglaljon helyet és mindenekelőtt hallgassa meg mentségemet arra nézve, hogy a fővárosban tartózkodásának egy részét igénybe veszem, holott tudom, hogy csak ügyei tartóztatják itt.
– Nincs arra szükség, grófné, tudja, hogy mindig és mindenben parancsára állok.
– Ne így fejezze ki magát, mert elbátortalanodom, holott ahhoz, mit mondani akarok, nagy elhatározás volt szükséges és csakis ön az, kihez kérelmemet intézni merem.
– Megtisztelve érzem magamat bizalma által.
Hermance önkéntelen végigpillantott rajta, ki oly szép volt, hogy az ember élvezetet talált szemléletében. Nem a férfias és ifjúságban duzzadó erő, a vonások szabályossága, az átlátszó halvány bőr és komoly, bizalmat gerjesztő tekintet volt az, mi megbűvölte a szemet, hanem az a költői ihlet, mi arczán ki volt fejezve s minek a nők fiatalon vagy későbbi korban egyformán nem tudnak ellenállni.
Oroszlay kissé csodálkozott hallgatásán, de az előrebocsátott bevezetés után azt hitte, tusakodik a mondandók kiejtésével s azért hallgatott, nyugodtan várt, míg a grófné folytatja beszédét.
Hermance egy fényképet vett föl az asztalról s vendégének nyujtva, mondá:
– Nézze meg ezt a fiatal leányt, kiről önnek beszélni kivánok.
Jakab rápillantott s arczán meglepetés látszott. Homloka kissé elsötétedett s szemében élénk csodálkozás villant föl, de nyugodtan mondá:
– Nagyon szép! Kinek az arczképe?
– Egy fiatal védenczemé, kit én évek óta neveltetek egy intézetben, gondoskodtam róla, mintha saját gyermekem lett volna és szerettem! Legfőbb vágyam volt őt boldoggá tenni és most halálos félelmet állok ki miatta, mert két nap előtt nyomtalanul eltünt.
– Eltünt az intézetből? – kérdé csodálkozva Jakab.
– Nem! Innét a palotából.
– Tehát itt volt?
– Egy este magammal hoztam, mert mint az intézet tulajdonosnője mondá, titokban akart onnét eltávozni s rájöttek szökési szándékára és ő nem akarta tovább magánál tartani.
– És hova szándékolt menni az intézet elhagyása után? – kérdé Oroszlay folyton a képet szemlélve.
– Azt nem akarta megmondani. Csak egy barátnője keresztnevét említé, kihez menni akart, de én megtudtam, hogy azt Lamberth Klárának hivják s gyámleánya valami Holcsi nevezetű ügyvédnek.
– Holcsi Kálmánnak? – kérdé meglepetve a gróf.
– Igen. Ismeri őt?
– Személyesen nem, azonban igen ismeretes név, még pedig nagyon rovott hirrel, úgy mint uzsorás s mint minden rossz dolognak közvetítője.
– Istenem! – kiáltott föl elhalványodva Hermance – és azt gyanítom, sőt bizonyos vagyok benne, hogy védenczem ennek az embernek a kezébe jutott.
A fiatal gróf vonásain élénk csodálkozás, sőt megdöbbenés látszott.
– Nem értem, grófné, kérem, magyarázza meg szavait.
Hermance röviden elmondá, hogy tegnap este Béla beszélt egy nőalakról, kit futni látott végig az utczán, s ki abba a bérkocsiba ugrott, melyről ő leszállt az utcza sarkán.
– Emlékszem, tehát az volt az a fiatal leány, kiről a grófné beszél?
– Az! Tegnapelőtt este hagyta el a palotát s azóta semmi nyoma.
– De hát miért ment el innét titokban?
– Nem tudom. Úgy látszik, regényes hajlamokkal bir, megvallotta nekem, hogy az intézetbe regényeket csempésztek be s valószinűleg az zavarta meg fejét.
– Hány éves?
– Tizenhetedik évében van s erős, kifejlett leány.
– És oly szép, mint egy májusi reggel, – mondá elragadtatva Oroszlay.
Hermance meglepetve nézte lelkesült arczát s szive félelemben dobogott. Helyesen tette-e, hogy ezt a képet megmutatta neki?
– De hát kicsoda tulajdonképpen ez a fiatal hölgy? – kérdé feszülten a gróf.
– Azt nem mondhatom meg, – viszonzá elpirulva Hermance a csodálkozó pillantás hatása alatt, melylyel vendége ráfüggeszté szemét.
– De ha semmi adatot sem mondhat róla, grófné, akkor nehéz lesz tenni valamit az ügyben.
Hermance röviden elmondá neki mindazt, mit az intézet elhagyása után Dóziáról tudott, mindaddig, míg az eltünt a palotából. Nem hallgatta el azt sem, hogy fölkereste Holcsi ügyvédet, ki kurtán elutasítá s minden fölvilágosítást megtagadott. Oroszlay arczán feltűnő érdek látszott az elbeszélés alatt. Vonása megélénkültek s szeme sötét tüzben égett, mialatt mondá:
– Kényszeríteni kell a gazembert a vallomásra. Mi czélja a leánynyal, miért csalták el az intézetből, s hol tartózkodik az jelenleg?
– Mindezt nem tudom, s kétségbeejtő helyzetben vagyok. Nemde belátja most, hogy nem ok nélkül fordultam az ön segítségéhez?
– És én köszönöm, hogy bizalommal volt hozzám, grófné, csak egy kérdést engedjen még, miről azonban nem tudom, hogy nem kiméletlen-e. Tud-e erről a dologról férje?
Hermance arczát ujra sötét pir önté el, mert nem tudta, mit foglal magában ez a kérdés, s önkéntelen lesütve szemét, halkan mondá:
– Nem!
– És nem is akarja tudatni vele?
– Nem, mert különben nem fordultam volna önhöz segítségért.
Jakab gróf pár pillanatig hallgatott, talán az összefüggést kereste a történetben, mert nem tudta, kérdezősködjék-e annak részleteiről tovább, vagy egyszerűen azt tudakolja, mit kiván tőle Hermance.
– Szeretnék önnek teljes őszinteséggel beszélni, kedves gróf… – mondá Esztheyné, ki sejtette az ifjú gondolatainak lényegét, – s ha okvetetlenül kivánja, megteszem, de ha lehetne…
– Nem beszélne arról, grófné, – folytatta szelid, nyájas hangon Jakab. – Ne is tegye. Nincs arra szükség! Mint szavaiból értem, azt akarja rám bizni, hogy keressem föl azt az eltünt leánykát, ki önnek kedves s ki talán egy titkos cselszövénynek lett áldozata! Nemde, így van?
Hermance némán intett fejével.
– Nos, hát, legyen nyugodt. Nem csalódott bennem; én föl fogom kutatni az ön védenczét, csak mondja meg nevét, hogy kereshessem.
Esztheyné meghatva tekintett rá s halkan rebegte:
– Köszönöm. De mondja meg őszintén, mit gondol rólam?
– Semmit nem törődöm azzal, mi e leányka keresésén kívül esik. Ő a kegyed védencze s bizalommal fordult hozzám miatta és én igyekszem megfelelni e bizalomnak. A többi nem tartozik reám, de most még néhány kérdést kell tennem.
– Felelni fogok.
– Tud valaki a házban arról, hogy a grófné keresteti a leányt s kutatja hollétét?
– Senki, kivéve öreg komornámat, kinek, mint tudja, szomszédságából tünt el a leányka.
– És benne lehet bizni?
– Föltétlenül!