Végzetes tévedés: Regény. Beniczkyné Bajza Lenke
tehát, most belátja, asszonyom, hogy itt nem maradhat. Nem! Egy óráig sem… Ha még bevallaná bűnét s bocsánatot kérne! De így nem lehet őt itt megtűrni.
Hermance arcza nagy aggodalmat fejezett ki. Oly nehéz helyzetben volt, hogy nem tudta kitalálni, mit tegyen, s azért még egyszer ujra kezdte vallatását, még pedig az előbbinél kissé szigorúbb hangon.
– Látod, Dózia, mily következései vannak szándékolt távozásodnak, s meg lehetsz győződve, hogy magad sem tudod, mi vár a jövőben rád! Azért beszélj. Valld be bűnödet, mondd el, miért és hova akartál menni. Mi szándékod volt, s ki csábított arra, hogy távozzál.
– Senki! – kiáltott föl megrettenve a leányka s gyorsan letörlé könnyeit.
– Ez nem valószinű! Hova mehettél volna te egyedül? Hisz nem is ismersz senkit rajtam kivül.
– És még is úgy kell lenni, – szólt hévvel közbe Obrenné. – Mert ismeretséget nem köthetett az intézetben senkivel; különös fényt vetne ez házamra. – Dóziának egy önkéntelen mosoly röpült keresztül ajkán, mi a két hölgyet megdöbbentette.
– Csak nem akarja állításomat kétségbevonni? – kérdé elfojtott dühvel
Obrenné, kinek hangja reszketett a fölindulástól.
– Nem!
– Hát mit akart jelenteni az a kétértelmű mosoly?
– Nem vettem észre, hogy mosolyogtam volna, – viszonzá sóhajtva
Dózia. – Nincs is okom rá.
– Az már igaz, – folytatta majdnem kárörömmel Obrenné s gyorsan a grófnéhoz fordult.
– Szives lesz magával vinni Dóziát, asszonyom. Mert, mint mondtam, itt nem maradhat. Valamennyi növendékem tudja ezt a szégyenletes esetet s helytelen példát merítenének belőle, ha Dózia csak egy nap is még az intézetben maradna.
Eszthey grófné lesujtva állt helyén s nem tudta kitalálni, mit tegyen, mialatt Dózia érdekkel, feszülten tekintett rá s látta rajta a tusakodást, mi észrevehető csodálkozásra gerjesztette.
– Most bámul? ugy-e? – kérdé gúnyosan Obrenné. – Talán azt hitte, tárt karokkal fogadják s még egy doboz czukrocskát is kap gyönyörű viseletéért…
– Nem, azt nem gondoltam! – kiáltott föl hévvel a leány. – Sőt tudom, hogy rosszul cselekedtem, de…
– Nos, halljuk tovább.
– Többet nem mondhatok, de anyámtól bocsánatot kérek.
– Azt hiszem, ezek után nem lesz megengedve, hogy a nagyságos asszonyt mamának nevezze, – mondá Obrenné. – Tudja, hogy maga csak fogadott gyermeke neki, kitől ő hálát és alázatosságot várhatott volna és dicséretes viseletet talált.
– Tudom, – viszonzá halkan, szomorúan Dózia.
Most Hermance szemei teltek meg könnyel, s betakarta arczát, és ez a mozdulat, s levert tartás oly nagy bánatot fejezett ki, hogy a fiatal leány láthatólag megdöbbenve, percz alatt mellette termett és letérdelt előtte.
– Bocsánat, – rebegte alázatosan, mialatt ujra zokogásban tört ki.
– Ez már valami, – mondá diadalmas arczczal Obrenné. – Legalább mutatja, hogy megbánta bűnét! De én nem hiszek neki.
Hermance meleg pillantást vetett a leánykára s kezét hajára tette.
– Állj föl, Dózia, – mondá remegő hangon. – Gondolkodnunk kell, hogy mit tegyek veled, miután itt nem maradhatsz.
Dóziát láthatólag megdöbbentették e szavak, s mialatt elhagyta helyét, feszült félelemmel vizsgálta a grófné arczát, ki Obrennéhez fordulva, majdnem félénken mondá:
– Csak egy napot türje meg őt itt, asszonyom, csak huszonnégy órát, míg kitalálom, mitévő legyek.
– Nem lehet, nem tehetem.
– Csak huszonnégy óráig, holnap este eljövök érte és elviszem.
– Lehetetlen, lehetetlen!
– Most igazán nem tudom, hova vigyem… Istenem, Istenem… Dózia, ha tudnád, ha csak sejtenéd, mily bonyodalmakba kevertél engem és magadat.
A leány mind nagyobb csodálkozással szemlélte ezt a vergődést és nagy nyugtalanság látszott rajta.
– Bocsánat, asszonyom, de nem tehetem. Elveszteném minden növendékemet, ha engedékenységemnek hire menne, – ismétlé Obrenné.
– Kitől tudnák azt meg?
– Növendékeimnek nem tilthatom el, hogy ne írjanak szülőiknek a történtekről. És tizenegyen vannak… A mit pedig annyian tudnak, az nem marad titokban.
Hermancenek lesütött feje kifejezte, hogy a mit Obrennétól hallott, azt be kell látnia, mert annak igaza van.
Mély, nehéz sóhaj röppent ki ajkán s Dóziához fordulva mondá:
– Végy köpenyt és kalapot, s menjünk!
A leány gyorsan megfordult és elhagyta a szobát.
– Hova viszi őt, grófné? – kérdé egyszerre észrevehető nyugtalansággal az intézet főnöknője.
– Alkalmasint haza… Hova vihetném?
– És a gróf?
– Fölösleges erről beszélnünk, – mondá türelmetlenül, majdnem büszkén és hidegen Hermance. – Valamit kell vele tennem, ha ön kérésemet megtagadja, nem hagyhatom őt az utczán.
– Én pedig nem koczkáztathatom jó hirnevemet, állásomat. Ezt beláthatja, grófné.
– Tehát hagyjuk abba a vitát, de ki kell mondanom, hogy nem hittem volna önről, miként ily kegyetlen tudjon lenni, ismerve helyzetemet.
– Nem tehetek másként. De adhatok tanácsot. Van egy nővérem. A külvárosban lakik. Jómódú katonatisztné, s van egy olyan korú leánya, mint Dózia. Ő rövid időre befogadná.
– Megtenné ő ezt? – kérdé érdekkel, majdnem örömmel a grófné.
– Szivesen küldök neki ajánlatot, s ő megteszi. A saját érdekemben fogom őt arra kérni.
– Hol lakik?
– Messze. A Soroksári-út legvégén, eltart oda az út kocsin félórát.
Ekkor, mintha figyelmeztetni akarná a falon függő nagy óra a beszélőket, nyolczat ütött.
– Ah Istenem! – kiáltott föl ijedten Hermance. – Már is elkéstem; otthon kellene lennem, két órája, hogy elhagytam a házat, s ez az ebéd ideje nálunk.
– Akkor nem tudom, mit tegyünk. Azonban ne mondja grófné, hogy nem adtam a legjobb akarattal tanácsot.
– A minek azonban nem vehetem hasznát!
– Az nem az én hibám, hanem a körülményeké, s kérem azoknak betudni, – mondá Obrenné feltünő nyugtalan hangon.
– Igaza van, – veté oda kissé hidegen Hermance. – Mind a mellett nem marad más hátra, mint hogy haza vigyem Dóziát.
Obrenné lesütött szemekkel hallgatott és Esztheyné még egy kisérletet tett.
– Ha például kétszeres árat fizetnék Dózia ittlétéért? – kérdé bátortalanul; de az öreg nőnek vér szökött arczába ez ajánlatra.
– Miféle véleményben van rólam