Végzetes tévedés: Regény. Beniczkyné Bajza Lenke
vette, növendékeket ajánlott, stb., a miért én hálás is leszek, a míg élek; de ha már erről beszélünk, ne vegye rossz néven, ha viszont azt is fölemlítem, hogy nagyon nehéz lett volna Dóziát előkelő intézetben elhelyeznie a tudott körülmények miatt, s én csak azért vettem ide, mert a grófnénak szívből hálás tisztelője vagyok!
– Ha tudná, mily nehéz helyzetben vagyok… – rebegte Hermance, mialatt szép szemei megteltek könnyel.
– Sejtem, s éppen azért tettem kivételt, és ha Dózia jól viselte volna magát, soha nem állt volna be a szomorú kénytelenség, bármeddig maradhatott volna nálam. De ismétlem, grófné, itt az én lételemről van szó! Ha kitudódnék, hogy ő szökni akart intézetemből, s én azt büntetés nélkül elnéztem, elveszíteném minden növendékemet s koldulni mehetnék.
– Talán nagyon is tragikusan veszi ezt a dolgot, kedves Obrenné! – sóhajtott Hermance. – Végre is semmi sem történt. Gyermekes meggondolatlanság volt az egész, mi ily fejlődő leányoknál gyakran előfordul.
– De történhetett volna! És még csak azt sem lehet Dóziából kivenni, hova szándékozott menni, hisz tudtommal egyetlen ismerőse sincs a városban, így mondta nekem méltóságod, nemde?
– Nincs senkije rajtam kívül, s megfoghatatlan előttem ez az eset. De remélem, nekem majd vallani fog, – mondá Eszthey grófné az órára pillantva, s mind nyugtalanabbnak látszott, de ekkor lépett be Dózia kalappal fején, s kis útibőrönddel kezében.
– Most siessünk! – kiáltott föl hozzáfordulva Hermance, – végy bucsút
Obrenné asszonyságtól, és kérj bocsánatot tőle.
De a leányka csak némán hajtá meg magát, s ajkai nem nyiltak föl.
Egyetlen szót sem ejtett ki, s az ajtó felé fordult.
Obrenné kétértelmű mosolylyal tekintett utána, s Esztheynéhez fordulva, mondá:
– Láthatja, grófné, mily rossz hajlamai vannak ennek a gyermeknek. Daczos, zárkózott, engedetlen és örülök, hogy megszabadultam tőle, de tanácslom, vigyáztasson rá.
Dózia hallotta e nyilatkozatot, s ajkán gúnyos, keserű mosoly repült keresztül, mialatt Esztheyné kezét nyujtá Obrennének, azután követte Dóziát, kivel némán haladt le a lépcsőn a legelső kocsiállomásig, hol fogatba ültek.
A grófné megmondta a kocsisnak az utczát, melyben az Eszthey-palota állt, de meghagyta neki, hogy az utcza végén álljon meg, nem akarván a palota kapuja elé hajtatni.
Midőn Hermance és Dózia kiléptek Obrenné fogadóterméből, gyorsan fölnyilt annak egyik mellékajtaja s mintegy tizennyolcz éves, magas, erőteljes leány dugta ki fejét rajta.
– Nem sikerült, – mondá boszús hangon Obrenné.
– Hova mennek?
– Az Eszthey-palotába.
– Nem soká fog Dózia ott maradni, – mondá nevetve a leány, mire az öreg nő helyeslőleg intett fejével, azután elmondta neki a lefolyt jelenet részleteit…
II
Midőn a hölgyek leszálltak a fogatról, már egészen sötét volt, de Hermance mind a mellett óvatosan körültekintett, mintha valamely véletlen találkozástól félne, de az utcza teljesen üres volt, s ő Dóziával együtt észrevétlenül surrant be a hátulsó kapun és sietett föl azon a melléklépcsőn, melyen távozott.
Ezalatt Dózia kiváncsian tekintgetett ide, s tova, mint a ki nem tudja, hol van, s arczán feszült várakozás volt kifejezve, mialatt társnőjét követte, ki fölérve a lépcsőn, jobbra fordult, s a komorna szobái felé tartott. Ernesztine az ablaknál állt, midőn a grófné belépett, s a neszre visszafordulva, mondá:
– Ily későn, grófné? A méltóságos úr már kétszer kérdezte, hol van, s az ebéd föladásával várnak…
De megpillantva az úrnőjét követő ismeretlen alakot, meglepetve hallgatott el s azt álmélkodva szemlélte.
– Ernesztine, – kezdé Esztheyné nála szokatlan szomorusággal. – Ez a fiatal leány itt marad nálad, míg én ebédelek. De nem kell senkinek tudni ittlétéről. Érted? Senkinek! Az ebédhez átöltözni már nincs idő, csak a kalapomat teszem le. Mit mondtál a grófnak?
– Hogy sétálni ment, szabad levegőt szívni, mert főfájása van, de ő rossz kedvvel kiáltott föl: ebben az időben! Azzal távozott s azt hiszem, a szalonban várakozik méltóságodra.
– Tégy úgy, Ernesztine, a hogy mondtam. Te pedig vesd le a kalapodat, Dózia s várj itt reám, míg visszajövök, – mondá gyorsan a grófné s kisietett, a két egymásnak ismeretlen hölgyet egyedül hagyva, kik egyforma érdekkel és kiváncsisággal tekintettek egymásra s mialatt Dózia letette kalapját, a komorna kérdé:
– Honnét jön, kisasszony? – s vizsgálódva függeszté rá szemét, kinek bájos arcza, nyulánk termete és előkelő külseje meglepte.
– Az intézetből… De mondja meg, kérem, hol és kinél vagyok e házban?
– Nem tudja, hol van? – kérdé bámulva Ernesztine. – Hát nem ismeri a grófnét?
– Hallottam, hogy úgy nevezte úrnőjét, kit én évek óta ismerek, de nem tartottam annak.
– Eszthey grófné házában van, kivel ide jött, de hát kicsoda ön?
– Szükséges azt magának tudni?
A hang, melyen e kérdést Dózia kiejté, száraz és büszke volt s a komorna homlokára komor redőket vont és vállat vonva mondá:
– Nem éppen szükséges, de miután feleltem kérdésére, azt hittem, én is szerencsés leszek választ kapni.
– Úgy látszik, titokban kell tartani ittlétemet, s így fölösleges, hogy kilétemről beszéljek, – viszonzá Dózia, s az ablakhoz ült, hátat fordított a komornának s letekintve az utczára, a járókelőket szemlélte, bár alig látott azok közül valakit; mert részint egészen sötét volt, másrészt, mert a palota környéke ilyenkor csöndes szokott lenni.
Hermance ezalatt szobáiba sietett s ledobva kalapját, a tükörbe pillantott és rémülve látta, hogy hajának göndörségét teljesen eltüntette a nedves, esős levegő. Hosszan hullott az homlokára s öltözéke sem felelt meg az esteli ebédnek, holott tudta, hogy férje nagyon sokat ad a külső formákra s nemcsak a késésért fog neki szemrehányást tenni, hanem öltözéke miatt is, mely legföljebb a második reggelihez lett volna való.
De hát nem volt ideje most e fölött tünődni, azon kellett sebtiben gondolkoznia, míg a szobák hosszú során végighaladt, mivel mentse ki késését, mi még sohasem történt.
Férjét csakugyan a szalonban találta, ki unatkozva forgatta az egyik asztalról fölvett albumnak lapjait s kedvetlen arczczal tekintett a belépőre, azután elővette óráját.
– Éppen félórája, hogy várakozom reád, Hermance és az ebédre! Honnét jösz ily későn s kuszált állapotban?
– Siessünk hát az ebédlőbe, – mondá erőltetett vidámsággal Hermance s nyugodtságot mutatva, a mit nem érzett.
Eszthey gróf követte s éppen akkor érték el a nagy szárnyas ajtót, midőn az előttük megnyittatott s a komornyik a tálalást jelentette. Pár perczig némán ültek egymásnak szemközt, mialatt a szolgák kivonultak, azután Hermance kérdés nélkül mondá:
– Képzeld, Berni, mi történt ma velem; én, ki fél életemet e városban töltém, eltévedtem.
A