Végzetes tévedés: Regény. Beniczkyné Bajza Lenke
hozza véremet s idegességem lecsillapul.
– Tehát ideges voltál?
– A főfájás mindig idegességből ered s tudod, hogy én minden ok nélkül olykor nagyfokú idegességben szenvedek.
– Tudom! De hát hova tévedtél el?
– Arról később, – viszonzá gyorsan Hermance, mert e perczben a szolgák a második tál étellel léptek be s nem akart előttük beszélni.
Mialatt tányért váltottak s az ételt körülhordták, Barnabás gróf kérdé:
– Nem akarsz ma velem szinházba jönni? a darab, melyet adnak, új és nagyon hallom dicsérni.
– Már későn lesz, csak a végére jönnénk, mert még át kellene öltöznöm.
– Sajnálom, hogy éppen ma így elkéstünk az ebéddel, nos, de most, miután ismét magunk vagyunk, folytasd az eltévedés történetét. Mi, mellesleg mondva, igen valószínűtlennek látszik, – mondá Eszthey nevetve.
– Csak nem hiszed, hogy valótlanságot mondok? – kérdé Hermance, kinek nagyon kedve szerint jött ez az udvariatlan megjegyzés s tettetett nehezteléssel függeszté szemét férjére.
– Nem éppen valótlanságot, de leplezni kivánsz valamit, a mi…
– Nos, jól van! Tehát egyetlen szót sem fogok többé kiejteni, a mi késésemre vonatkozik.
– De ha én mégis kérnélek, hogy tedd, – viszonzá ingerkedve a gróf, mialatt igen jó étvággyal evett és ivott, mi a legnagyobb lelki nyugalomra mutatott.
Hermance ajkán szomorú mosoly röpült keresztül.
– Minek? Úgy sem sokat törődöl vele, bármerre jártam, – mondá önkéntelen szemrehányóan, mi nem volt szokása.
– Mondjuk, hogy bizom benned! Ez szebben hangzik, – viszonzá nevetve
Eszthey, mialatt egy pohár bordóit öntött le.
– Köszönöm!
– Mily szárazon, hidegen ejted ki e szót, mintha jobb szeretnéd az ellenkezőt.
– Nem tudom, nem szeretném-e jobban.
– Hermance! – kiáltott föl megrovóan Eszthey. – Csak nem akarod magadat azon hölgyek közé sorozni, kiket férjeiknek félteniök kell?
– Azokat jobban szeretik a férjek.
– Milyen beszéd! Tudod, hogy én effélékkel nem szeretek tréfálni. Házasok között föltétlen bizalommal kell lenni! Az első kétely vagy gyanu megingatja a házasélet bensőségét, s akkor az többé nem is házasság!
– Egyaránt érted ezt férjre és nőre? – kérdé szép ibolyaszínű szemét feszülten függesztve férjére Hermance, ki erősködése daczára kissé zavarba jött erre a kérdésre, de határozottan mondá:
– Kétségkívül!
– És ha például te csalhatatlan bizonyítványát birnád annak, hogy én házasságunk ideje alatt másba voltam szerelmes, mit tennél akkor?
– Ne beszéljünk ily szomorú lehetetlenségekről. Én tudom, hogy szeretsz s a ki egyet szeret, az nem hevülhet másért!
Hermance ajkain elnyomott sóhaj röppent el s miután az ebédnek vége volt, gyorsan emelkedett föl helyéről és férje dohányzójába mentek.
Az ebéd alatti társalgás a ki – és bejáró szolgák miatt csak megszakításokkal folyhatott, míg most egyedül voltak, s a gróf szivarra gyujtva mondá:
– Tulajdonképpen mi okból választottad ma ezt a különös beszédtárgyat, Hermance? Nem emlékszem, hogy ilyenekről házasságunk alatt beszéltünk volna.
– Magam sem tudom. De ne is folytassuk, – mondá gyorsan Hermance, félve, hogy férjének ismét eszébe jut kérdezősködni hollétéről és késése okáról. – Különben is, ha szinházba akarsz menni, sietned kell, hogy a darab legvége előtt ott lehess.
Esztheyt meglepte ez a felelet és sürgetés. Egy futó, kérdő tekintettel függeszté szemét feleségére, azután az órára pillantott.
– Igaz! – mondá félre téve szivarját, – megyek és te mit fogsz ma este művelni, nem jön valaki teára hozzád?
– Nem! Korán lefekszem, mert…
– Még mindig nem mult el a főfájásod?
– Jobban vagyok, – viszonzá gyorsan a kérdett s hévvel tette hozzá:
– Azután a kaszinóba mégy?
– Talán; még nem tudom, ha kivánod, itthon töltöm az estét. De igaz, le akarsz pihenni.
– Igen! Tehát a viszontlátásra holnap.
Bertalan gróf melegen ölelte meg nejét, azután távozott, mialatt az szomorú, fájdalmas kifejezéssel tekintett utána s könnyet törült ki szeméből.
– A ki egyet szeret, az nem hevülhet másért, – sóhajtá, férje szavait ismételve, azután lassú léptekkel ment szobáiba és komornájának csöngetett, ki azonnal megjelent a hivásra.
Hermance az első pillantásra észrevette, hogy az öreg Ernesztine-nek nagyon rossz kedve van s majdnem félénken kérdé:
– Kapott valamit enni az a fiatal leány, kit magammal hoztam?
– Nem, hisz azt mondta méltóságod, hogy senkinek sem szabad tudni a nálamlétéről.
– Igaz, erről elfeledkeztem. Beszéltél vele?
– Olyan büszke az, mintha valami főherczegnő volna; alig felelt kérdéseimre s azután nem szóltam hozzá.
– Némán ültetek együtt egész este? – kérdé csodálkozva Hermance.
– Ő kinézett az ablakon, én pedig kézimunkán dolgoztam.
– Ez különös.
– Honnét hozta őt grófné s mily czélból hozzánk?
– Ma itt fog maradni. Holnap tovább viszem. Most vezesd ide s menj estelizni. A szobád mellett lévő szobában fog aludni, de az estét velem tölti.
– Tetszeni fog neki a lakás?
– A szoba, melyben elhelyezzük őt, csinos és tiszta. Mást nem kivánhat.
– De hát ki ő? Legyen hozzám bizalommal, grófné, – mondá nyugtalanul a komorna.
– Kérdésedre nem felelhetek, Ernesztine, csak annyit mondok, hogy midőn koronként távoztam hazulról, úgy mint ma is, őt látogattam meg, kiről kiskora óta gondoskodom.
– Ezt most legalább tudom. Sok nyugtalanságot okozott nekem gyakori távozása, grófné, s köszönöm, hogy megmondta.
– Nem volt arra ok, – viszonzá mosolyogva Hermance. – Most küldd be vendégedet, ki nagyon elunhatta magát ma este, mihez nincs szokva.
– Azt magam is hiszem, de hát nem akart velem mulatni, – viszonzá nevetve a komorna, s elhagyta a szobát és pár pillanat mulva Dózia lépett be.
Hermance egy pillanatig fájdalmas kifejezéssel nyugtatta a kecses alakon szemeit, ki valóban nagyon szép leány volt.
Tartása egyenes s öntudatos. Megjelenése előkelő, vonásai finomak és nemesek s a gyönyörű szempárban most komoly, majdnem megrovó kifejezés ült.
– Hivatott, grófné, – mondá hideg, ünnepies hangon, s kissé meghajtá magát, azután merev mozdulatlansággal állt helyén.
– Tehát