Emberek: Elbeszélések. Brody Sandor
>Emberek: Elbeszélések
A DICSŐSÉG FELÉ
Ha egy gombostüt leejtettek volna a szobában, messze hallszik okvetetlen, olyan csend volt. Elmerülve, kéjjel, lélekzet-visszafojtva hallgattak mindannyian. A Vratarits nyitott ajkára rászemtelenkedett egy légy, nagyon zavarta, még se merte elhesselni. Nem volt itt bátorsága senkinek, még csak megmoczczanni is.
Phaedra ép most panaszolta el Ariciának hogy szereti Hippolitoszt. Az előrebocsátottakból pedig mindenki tudta, hogy ez a Hippolitosz a tulajdon fia. Neki mostoha, hanem a férjének édes.
Voltak itt urak, a kik Racine nagy munkáját nem látták még a szinpadon, azok fáztak, az augusztusi meleg daczára, de voltak olyanok is, a kik már látták a nemzetiben s ezek bizonynyal azt gondolták magukban, a mit egyikéjük ki is mert – ha susogva is – nyilatkoztatni:
– Jobb mint…
… És ez a kis Phaedra mit sem törődve a borzongókkal, sem az olvadókkal: nyögött, sikongott, szenvedélyeskedett tovább. Kivágott kis princzesz derekának halhéjjai egyet-egyet csattantak minden szenvedélyesebb mozdulata után, mig végre ott, a hol halálvágyáról beszél: a hajába füzött kék galand is eloldódzott és nagy fahéjszinü haja felbomolva hullott le arczára, nyakára.
Egy pillanatnyi általános némaság. A Phaedrához közel állók érezték, hogy hirtelen átható illat vegyült a levegőbe. Valahonnan, a szoba valamelyik sarkából szakadozott sóhaj hallszott fel. Vratarits, a karmester, elkergette ajkáról a legyet és felkiáltott:
– Nagyszerü!
Egy pár kövér tenyér összeverődött. Utána hatalmas taps.
Megrepedt princzesz derekában a kis «Phaedra» kimerülve, de plasztikusan feküdt a földön, az ágyteritőből rögtönzött szőnyegen.
Husz kéz akarta egyszerre fölsegiteni. De Phaedra behunyta szemét s nem kapaszkodott egyik karba sem. Hirtelen felugrott, elkaczagta magát s átfutott a szomszéd szobába. De csak egy pár perczig hagyta magára a társaságot. Hirtelen ismét köztük termett. Hirtelen mint egy jelenés és kék szatén nadrágban, mint a hogy Cherubint, a szerelmes apródot, ábrázolja a szinpadon egy szőke szinésznő.
A meglepetés legkülönfélébb kifejezései, hangban és mozdulatokban. Az öreg Vrataritsot az izgatottság miatt előfogta az asthma. Ugy lélekzett, mindha aludnék s horkolna. Egy fiatal, ritkaszakállu ur elkiabálta magát: «Éljen!» ketten vagy hárman sóhajtottak, egy fiatal ember elpirult s valamennyiük közül nem volt csak egy, a kinek nem volt nyitva az ajka.
«Cherubin» mosolyogva, mégis komolyan odaállt a zongora mellé a podiumra, végig nézett, nem, szemeivel végigsimogatta a társaságot, megvető tekintetet villantott az egyedül csukott ajku November Dávidra és szavalni kezdé az ismeretes románczot a szép keresztanyához.
A hatás strófáról strófára fokozódott. A bájos költemény átirva a szavaló, hizelgő, kicsiny de tiszta hangjára, hatást keltett volna akkor is, ha nem is olyan kitünő másolata az ismert szőke Cherubin hires szavalatának.
Az utolsó strófánál alig volt itt ember, a ki ne lett volna valami furcsa mámor rabja; alig volt egy-kettő, a ki nem érezte, hogy szerelmes avagy szerelmes tudna lenni ebbe a pajzán, epedő szerelmes, naiv apródba, a kinek lánysága még nyilvánvalóbb és bájosabb volt a kék bugyogóban s a ki csak egy pár perczczel elébb oly komoran fenséges, oly pathetikusan hatalmas volt mint Phaedra, az igazi.
Egészen hátul, egy zsámolyon ülő, excentrikus ruháju öreg asszony könyezett. A társaság tapsolt. Vratarits orditott:
– Genie!
Az öreg asszony a háttérben sipogva kiabált:
– Genike, kendőt a nyakadra.
Genike mozdulatlanul, még mindég mosolyogva, de egy kissé halványan nézett szét a háborgó társaságon, aztán hirtelen ráütött egy sima arczu, nagy aczélszürke szemü fiatal ember vállára és szólt:
– Singer, jőjjön, csináljuk el Romeót és Juliát, maga hallgat és enged magával csináltatni, a mit csak akarok.
Azzal, még mindig Cherubin nadrágjában, átfogta a fiatal ember nyakát, erősen arczához szoritotta a majd rózsaszinüre, majd szederszinüre változott arczot s szavalá:
„De hátha méreg, melyet a barát azért adott, hogy csalárdul megöljön.“
… Ki kellett nyitni az ablakokat, nagyon meleg volt benn. November Dávid is izzadt. Különösen nagy szeplős orra. Vratarits már alig tudott itt lélekzeni. Idegesen, apró lépésekkel, egy helyben fel s alá járkált, érezte, hogy mennie kell, s mégis maradnia muszájt.
Délután öt óra volt. Alant a pékműhelyben már fütöttek az éjszakai sütés alá… Még egy elhaló mondása a szerelmes Juliának, még egy értelmetlen nyögése az akaratlan Romeónak – és Genike hirtelen a haldoklási jelenetbe kezdett. Majdnem öt perczig tartott vivódása az álhalállal. Még egy szakadozott sóhaj, ideges csuklás és Phaedra-Cherubin-Julia ujra élettelenül feküdt a földön.
Uj hangulat, a megdöbbenésé, vett erőt a hallgatókon. Alig tudtak felocsudni, de a lány hirtelen csattogó kaczajjal szökött fel és bohókás pirouetteel szólt:
– Most már az önöké vagyok! November, ne mosolyogjon olyan szemtelenül…
November Dávid, az orvosnövendék, tovább mosolygott. Tudniillik vékony és hosszu ajkainak alsó felét közelebb huzta orrához. Ez a groteszk, sőt egy kissé gunyos mosolygás és a Genike örökös pajzán mosolya volt itt az egyedüli vigasságos vonás. A vendégek inkább lelkesültek voltak, egy részök még extazisban, a többi pedig komolyan ült szakadozott nádszékén, a ruganyra-törött diványon, ablak előtt álló ferslágon, mely azonban kartonnal volt leteritve.
Genike felült a podiumra a zongora mellé. Onnan fogadta az udvarlásokat, itt hallgatta ama beszédeket, melyeknek tárgya ő s mindig ő volt.
Vratarits, a karmester szólott:
– Ha én venném a kezembe a kisasszony hangját, Pattit csinálnék belőle.
Egy rücskös, magas, dús haju fiatal ember közbevágva mondá:
– Ma a drámai szinésznőnek is elég fizetése van már… persze csak az elsőrangunak, de hát ez biztos, mi… én… a kezünkben van a dolog!
Az aczélszin szemü Romeo irigykedve nézett a beszélőre, a ki hirlapiró volt egy háromkrajczáros lapnál. Egy jogász, a kinek ritkán volt alkalma szinházba járni s igy nem igen volt ismerős a szinházi ügyekkel, szólott:
– Legyen tragika!
– Inkább naiv! – szólt egy másik.
– Vigjátéki szende! – hangzott a sutból.
– Drámai hősnő!
– Operette-primadonna!
– Mama!
– Sarah Bernhard!
Kiabáltak, ajánlgattak össze-vissza, miglen kifogytak a szerepkörökből s egy pillanatra ujra csend lőn. November Dávid reszelős hangja megszólalt:
– A kisasszony minden szeretne lenni! – mondá szárazon, majd még ridegebben hozzá tette: – Minden szeretne lenni egyszerre, tragika és naiv, operának divája és vigjátéki szende. Ha ő rajta állana, lelökne mindenkit a szinpadról, hogy csak egyedül maga lehessen ott… Ne imádjon a publikum rajta kivül más idegen istent!
– Szemtelen! – vágott közbe egy éles, kellemetlen hang, a lányé.
Dávid zavartalanul folytatá:
– És szeretné, ha ezentul csak ő érte lőnék magukat főbe a balga fiatal emberek és a dőre öregek. Virágcsináló bukétát másnak ne csináljon, Kugler-czukerlit más nyelve ne nyalogathasson.
Iphigenia piczi piros nyelve egy pillanatra láthatóvá lőn. Az orvosnövendék egy kissé alig észrevehetőleg elpirult, a hangja még reszelősebb lett:
– Őt dicsőitse a «Zenith és Nadir, a szélvészek zeneharcza, az égi láng villáma…» Az egész főváros levegőjében ne legyen még csak gomba-csira se, az ő nevével