Emberek: Elbeszélések. Brody Sandor
el akar venni?
– Azt! – mondá a férfi határozottan, szinte kellemetlen erélylyel, a mit hirtelen szokatlan szelidsége váltott fel. Suttogva, lágyan, reszketeg hangon beszélt tovább:
– Hat évig sanyargattam magamat. Tudja-e, mi az a hatéves bőjt? hát én azt csináltam végig. Nappal éheztem, előadásokat halgattam, tanitottam, éjjel tanultam. Néha birtam tudomással még arról is, hogy más nembeliek is vannak a világon, olykor egy évben egyszer kétszer szivaroztam is. Bolond, de kellemes dolog ez a füstölés, elhatároztam, hogy a rászokást akkorra hagyom, a mikor orvos leszek. Mindent ekkorra tartottam fenn. És eddig, ugyszólván, az volt egyetlen gyönyörüségem, hogy arra gondoltam: milyen máskép lesz az, ha valahol a vidéken körorvos leszek. Szép dolog is az. Kényelmes, csendes és szép. Ritkán kerül ott még csak bonczolásra is a dolog. Leginkább hideglelést kell gyógyitani, meg a gyerekeket. Szivós nép ezek a parasztgyerekek… Azután az ember alig egy pár forintért csodálatos szépségü lakást kaphat. Csupa kert az egész. Hátul istálló. Alig kerül valamibe lovat tartani. Ön is, mint minden lány, biztosan szereti a lovat. Én a majorságot az udvaron, a sok cselédet. Mert az ember is olcsó ottan… Meg milyen ur egy ilyen orvos a vidéken. Könnyen tesz szert pénzre. Persze barátságot kell tartani a falubeli paraszt urakkal s a megyei ur-urakkal… Az ember vendégeskedik is, jó az néha… Szereti ön a vendégséget?
November Dávid hirtelen a lányra veté tekintetét. Az behunyott szemmel feküdt az ágyon. Aludt vagy tetette az álmot. A férfi néma kétségbeeséssel nézett maga elé. A lány kinyitotta szemeit:
– Beszéljen tovább, olyan jó altató – szólt s kaczagott hozzá egy cseppet.
A férfi elvörösödött, de azért tovább beszélt:
– Azonban itt a fővárosban se volna nehéz valami szerény állást szereznem. A tanárok szeretnek, valami kórházban vagy egyletnél… önnek tovább lehetne tanulnia. Vennénk valami nett kis lakást. Butort mindenki kap ma hitelbe. Aztán a szigorlatpénzen kivül kérnék még valamit kölcsön a sógoromtól…
– Hisz azt mondta, hogy özvegy anyján kivül nincs rokona?!
– Még ez az egy, nem tartottam azelőtt rája számot soha. Megölte, agyonkinozta az egyetlen testvéremet. És engem – bolond dolog – szeret. Évek óta nem beszéltem vele, de most maga miatt lealáznám magamat, kérnék tőle kölcsön, hogy letehessem az utolsó vizsgálatot…
– S ha én nem volnék?
– Nem tenném be a lábam hozzá. Küzködnék tovább, eladnám magamat, vagy krajczáronként gyüjteném össze a pénzt.
A lány ezen is mosolygott, a mit ezután beszélt a férfi, mindenen mosolygott. Csak a mikor fenyegetődzni kezdett, akkor döbbent megy egy kissé. Szerencsére megjött a mama, a «beszélgetéstől» kigyulladt szemmel. Alig vett észre valamit, csak akkor lepődött meg, a mikor leánya igy szólt hozzá:
– Mondd meg ennek az urnak, hogy takarodjék ki innét… és ne merészeljen belépni többé az én szobámba.
Nem tudtak aludni.
Iphigenia egy darabig azzal mulattatta magát, hogy a nyitott ablakon át kinézett a folyosóra, a hol valami cseléd beszélgetett a péklegénynyel. Majd behunyta szemeit s November Dávidra gondolt. Roppant groteszk volt az az alak, a mit ő az orvosnövendék alakjának látott ez álmatlan éjjelen. Hanem azért bánta egy kissé, hogy elutasitotta és kiüzte. Végre is egy imádó, a ki most már talán ki is ábrándul? Hogy lehet módja a kiábrándulásra: ez a gondolat egészen elkedvetlenitette. De talán vissza fog jönni mégis?
– Mit gondolsz, visszajön? – kérdé anyjától, a ki a konyha másik végében aludt.
– Vissza. Hogyne.
– Ha visszajön, megmondom neki, hogy gaz.
– Miért?
– Azért.
Az anya makogott valami érthetetlen mondást, de a mikor a lány kérdezte, hogy mit mond, eltagadta.
Ujra csend lett. Csak a legyek zugtak, zümmögtek. És ezeken a vékony fővárosi falakon áthallszott itt-ott a horkolás, amonnan a gyereksirás. Az utczán még egyre dübörögtek a kocsik, sőt por is szállt be a nyitott ablakon. A szegény főváros nyári éjjelének minden kellemetlensége vette körül a leányt. Forró, büzös levegő és légycsipés vezették a kórust.
Ugy érezte, hogy nem tudja elviselni ezt az állapotot. Hánykolódott ide-oda, majd felköltötte már szundikáló anyját, hogy beszélgethessen vele.
Ritka kegy, az «orvos leánya» örült neki.
– Ugy-e, jól tettem? – kérdé a leány.
– Jól, de…
– De?
– Lásd, olyan nehéz ma férjhez menni, olyan nehéz! És lánynak még is… még is –
Iphigenia haragosan közbevágott:
– Hagyd el, te is csak hasznot akarsz belőlem huzni. Nyugalomra vágyol, nem szeretsz dolgozni, küzdeni…
Az asszony megfélemlitve hallgatott el. Magában arra gondolt, hogy csakugyan mintha fáradt volna egy kissé. Ezek a szépitő szerek alig hoznak ma már valamit. És egyéb munka olyan ritkán akad, néha olyan nehéz, meg nem is fizetik. A dolog nem sokáig marad még igy sem. Egyszer csak vége lesz… elesik valahol és leánya magára marad.
Iszonyat! Kevés vére megdermedt e gondolatra.
De a leány nem rettegett ugy tőle. Gyakran szóba hozta: «Ha magam volnék, egészen, de egészen máskép rendezném be». Sőt egyszer, az igaz, hogy dühében, ezt is mondta: «Te csak ártasz nekem!»
És ez álmatlan éjjelen mindaketten hasonló gondolatokkal foglalkoztak. Arra gondoltak mind a ketten: ha majd Iphigenia egyedül lesz. Az ajtón csak ez a felirás «Paulus Genie». Az egyik vizitkártyát leszakitják.
A lány nem rémült meg az árvaság gondolatától. Az anya reszketett takarója alatt. A lány megszólalt:
– Hány éves vagy, mama?
– Hatvanegy! – felelé az öreg asszony, és sóhajtva hozzátette: Hosszu idő, egyszer majd csak azt mondják: elég. Egy reggelen… csak látod… nem hozzák a reggelit ágyadhoz…
Csakugyan. Mégis rettentő lenne. Vége minden kényelemnek! gondolta a lány s szive elszorult egy pillanatra. De csakhamar ismét arra gondolt, milyen más lenne akkor: nem kellene itt laknia, nem muszájna érintkeznie ezzel az aljas néppel az udvarban és az undoritó főzetek eltünnének a tűzhelyről… Egészen más világ! Önálló, szabad, gazdag lenne, mert egy egyedül álló lánynak, mint ő, nagyon jól tudta, okvetlen akad azonnal nagylelkü védője. Sőt egyszer egyik tanárja is mondta neki: ha majd egyedül áll, jőjjön csak hozzám, el kell jönnie.
Egy kissé megrémült, ha arra gondolt: im előtte anyja holtteste kiteritve. De mint minden nem jó indulatu embernek, neki se volt fantaziája, s nem tudta ezt az esetet élénken elképzelni, inkább magával a tiszta fogalommal foglalkozott s az nem volt előtte rettenetes. Egészen tárgyiasan tudott róla beszélni s amikor eszébe jutott valami, kimondta nyiltan:
– Ugy-e, azt hiszed, én meg nem élnék nélküled is? azt hiszem, még jobban. Kényelmesebben, szebben mindenesetre… ti azt hiszitek: elvesznék nélkületek, pedig gyakran csak ártotok…
Valami visszhangozta ezt a szót «ártotok». Az öreg asszony volt, de egészen változott hangon hebegte utána kegyetlen mondást.
Aztán mindketten elcsendesültek. Kékes szürke szineivel közeledett a hajnal. A lány elaludt. Álmában mintha édes anyja ránczos,