Emberek: Elbeszélések. Brody Sandor
szintoly szinü hulla feküdt. Az «orvos leánya» halva.
A konyha-asztalon egy képes ujság szélére a következő, czeruzával, zsidó betükkel irt pár sor:
«Hogy ne ártsak, igy tán jobb lesz neki. Nem igaz, hogy keresztény vagyok. Zsidó. Egyetlen rokonom van Kecskeméten, a hugom, «Gelbné».»
Iphigenia iszonyattal nézett végig anyja elváltozott holttestén, megfagyott benne a vér, amint megmagyarázták neki a zsidó irást s azt, hogy anyja az éjjel megmérgezte magát.
Önvád, fájdalom, kétségbeesés, düh, elkeseredés, gyávaság fogta el egyben. Azután iszonyatos főfájás.
Fejét az ágyba temetve, sirva nyögte ez értelmetlen szavakat:
– Vége a szinház…
A holttestet elvitték a Rókusba… A leány magára maradt. Egész napon át, valami véletlenből, az öreg Vrataritson s a könyvivőn kivül nem jött senki. Az öreg karmester nagyon megijedt a halálesettől, alig volt ott egy pár perczig. A könyvelő fölmondani jött. A házmester is felnézett estefelé, figyelmeztetni a leányt, hogy anya még csak felét fizette ki a házbérnek.
Az asztalon 2 frt 23 kr. A kávé is készen, vizbe hütve. Iphigenia nem nyult ételhez egész napon át. Eladatta ruháinak nagy részét s vett egy ócska gyászöltözetet. Az egész napon át nem tért vissza lelkének ruganyossága, le volt sujtva végkép.
Másnap reggel, már sokkal jobban érezte magát. A fájó nyomasztó, kellemetlen érzéseken áttetszett a fényes, édes jövő reflexe. De azt a halvány fényt csak pillanatokra látta. Ismételten a sötét vigasztalanságba sülyedt. Délután jött ugyan egy pár fiatal résztvevő, de ezeknek semmiségét sohse látta ugy még mint ma.
Nagyon, egészen egyedül érezte magát. Ugy látta, hogy megcsunyult, meglanyhult, összetört. Meghalhat éhen vagy dolgoznia kell. Nem fog érte jönni senki. A tanárnak megirta a szerencsétlenséget, az levélben udvariasan vigasztalta.
Tehát dolgozni! nem.
Otthagyni a szinpadot! nem.
Lenni közönséges rosz lány! nem, nem.
Mivé lesz hát?
Estefelé megérkezett a válasz, megjött anyjának huga, Gelbné, egy kövér kis zsidó asszony a ki, miután kisirta magát s megcsókolta az eddig ismeretlen hugát, azt mondta röviden:
– Pakolj, holnap a temetés után megyünk… Vége van a bolondságoknak… Nekem ugy is a piaczon az almánál kell lennem… te majd otthon.
Elmenjen ezzel az asszonynyal, a ki zsidóul beszél s ilyen durva? Erre a válaszra a felelet: inkább meghal.
Tehát meghal. Még sem. Előbb a biróra gondolt, de szinte örült annak, hogy az ugy sincs most itthon. Hivatta November Dávidot.
A folyóson várt reá és azonnal szólt:
– Meggondoltam a dolgot.
Az orvos szomoruan mosolygott.
– Én is, én is… Ma lettem orvos, a más, egy leány pénzével. A rigorozum-pénzért eladtam magamat. Siettem, féltem magamtól, féltem magától. Aztán a szegény anyám is eszembe jutott. Tegnap mikor a kötvényt irtam, akkor volt az eljegyzés. Csak azt mondtam, hogy becsületemre.
Halkan, de most is nagyon folyékonyan érthetően beszélt. Nem ugy, a hogy ilyen helyzetben novella-hősök szoktak: csukolva, reszketve. Csak nagyon szomoru és bágyadt volt. Olyan mint egy beteg majom.
Be se mentek a szobába, Iphigeniának a szeméből két könycsepp hullott alá… November pedig kicsuszamlott hanggal kérdé:
– Nincs-e valamire szüksége?
Majd kevés vártatva halk, monoton hangon szólott:
– Bolond szó… becsületemre…
És mint egy megvert eb tova sompolygott.
A kupé ablakán már látszott a város.
– Itt vagyunk, állj fel, ne álmélkodj, hol a kuffered?! – szólt a nagynéni Iphigeniához, a ki kimeredt szemmel, zugó agygyal, az egész utazás alatt némán ült a kupé egyik sarkában. Alig értette, mit beszéltek hozzá s ülve maradt.
– Zseni alszol? nem hallasz? itt vagyunk! – kiabált fülébe a kis öreg asszony.
A lány megborzongott, azután feltápászkodott nagynehezen. A néne odahuzta az ablakhoz:
– Ez az, ott a város, bizony nem olyan szép, mint Pest.
Nem olyan szép! Iphigeniának ugy tetszett, mintha egy gyilkos, büzös mocsárba vinnék, amibe hosszu kinlódás után beleful majd. És marczangolta magát, hogy eljött, hát ott maradt volna akárminek is. Lett volna akár micsoda. Vagy halt volna meg…
Talán még nem késő?
Im megáll velök a vonat, végsőt fütyül a gép, szól a villamos csengetyü. Az éjjeli levegőtől rekedt hangon kiáltja a konduktor a város nevét. Kiszállanak. Körülöttük a világos éjben furcsa élénkség. Emberek hordókat görgetve, asszonyok gyümölcsös puttonynyal a hátaikon.
Olyan különösnek tetszett a lánynak, hogy az emberek még dolgoznak; miért nem fekszik valamennyi az amott tovarobogó vonat elé?! Őt magát isten tudja hányadszor megcsapta a vágy: szétroncsoltatni a gőz-óriástól, de most is, mint a temetés után, alig egy pár órája Budapesten, csakhamar elirtózott.
Élni, élni, akárhogyan is!
És a nénivel megindult gyalog a kisváros felé. Gyönyörű gyümölcsösök között mentek előre. A megáldott ágak, a szagos körték, az augusztusi virágok illata, minden, minden halottszagu volt neki. Meghalt, rothadt, megsemmisült minden.
Halott: a tündérséges szinpad; halott a dicsőség, a gazdagság, a fény, a kéj… Dög minden s mindenütt…
– Állva is alszol! – szólalt meg mellette a néni. Otthon voltak. Egy kétablakos kis ház előtt. Benn világosság még. Vártak reájuk ébren.
Kalappal fején ült a szobában Iphigenia. Két férfi vette körül kedveskedve. Az egyik a nagybácsi, még fiatal és erőteljes, meg egy 20–21 éves fiatal ember, a fiuk. Egészen jóképű emberek; a lány szinte felüdült látásukon. Lassan-lassan majdnem visszanyerte ruganyosságát, régi nézését. Azt a sajátságos, lágy, orvul megejtő tekintetet, a melyet, hogy reávetett uj rokonaira, azok olyan szokatlanul jól, furán érezték magukat, mint a ki először eszik arzént életében…
– Bácsi, Péter, fogtok-e szeretni? Azt akarom, hogy engem mindenki szeressen! – szólt a lány, mielőtt aludni ment volna. És ujra rájuk nézett. Kegyetlen gyönyörűség volt neki látni azt a zavart, a mit egyszerű nézése végbevitt. És ebben a pillanatban felvillant előtte ujra a régi jövő… az igaz, hogy más alakban.
Lefeküdtek. Aludt az egész város.
Anyák és lányok között talán akadt egy-egy a ki kinos álmában hangosan felnyögött, megsejtve a közelükbe érkezett veszélyt. Anyák és lányok között bizonynyal volt egy-kettő, a ki megálmodta, hogy ime a pusztulás megérkezék közibük.
A Veszély, a Pusztulás, a jövevény, fiatal lány képében: nyugodtan feküdt ágyában. Kezdetben zavarta, bántotta egy kissé a szoba falusi szaga, a svájczi órának komoly ketyegése, de mindezeket megszokta egy negyedóra alatt. Most már csaknem jól érezte magát. Egy darabig a két uj férfirokonra gondolt s arra, hogy ezek, a kiket megbűvölt, bizonynyal vele foglalkoznak most. Gyenge izgalom fogta el, olyasfajta, mint akkor, midőn szavalt, poseolt valamely közönség előtt.
Az izgalomnak ez a bágyadtsága