Emberek: Elbeszélések. Brody Sandor
holnap? Az, a kinek az utczán se köszönnek vissza!
– Rágalom! – suttogott közbe a szinészkisasszony, de olyan arczczal, olyan álmélkodó kifejezéssel s halaványan, mintha meg volna lepetve, hogy im e nagyorru eltalálja a gondolatait. Ez mit sem törődve a képébe vágott jelzővel, mintha csak könyvből olvasna, tovább beszélt:
– Ma még jó vagyunk mi is, tarthat előttünk próbákat, ha nem lehet hintón vágtatnia, jó a talyiga is!.. de ha egyszerre megáll a háza előtt a koronás, czimeres hintó?!..
A lány arcza hirtelen kitüzesedett. November meg egyszerre sietve folytatá:
– De ha nem áll meg? Ha ezekből az álmokból nem válik valóra semmi, ha a korfolyamat rossz fordulatot vesz, a prognosis nem sül el és a Genie kisasszonynyal az történik, a mi szép társnőivel, annyi szini iskolai növendékkel megtörtént már! Lekerül Barsba vagy Békésbe s nem kerül többé ide vissza. Grófok helyet megyei aljegyzőkkel, pezsgő helyett csigerrel, Monaszterli helyett Svarcz nőszabóval kell megelégednie!
A leány elhalaványodott.
– Elég, – szólt elfojtott, dühvel telt hangon.
Az ajtón kopogtattak, a kisasszony egy tanára lépett be. Egy kissé elhizott, de még mindig deli ur. Büszkén, mint Don Caesar de Bazan, – játszotta a vidéken, – közeledett a kisasszonyhoz, a ki egyszerre felvidulva, bohókásan hajlott meg előtte s megcsókolta a kezét. A tanár viszont a haját simogatta és panaszkodott, hogy nagyon meleg van. Orrán keresztül hangosan lélekzett s megkérdé a mamát:
– Hogy viseli magát Genike?
Kellemetlen, feszes hangulat kezdett urrá lenni a társaságban. Dávid kivette óráját és szólt:
– Hét óra.
A lány megvető tekintetet lövelt rá, majd fejéhez kapva, nyögve suttogá:
– Uraim, rosszul vagyok… kérem…
Két percz alatt üres volt a nagy szoba. Kevés vártatva csöngettek a konyhán. Genie sietve surrant át a szobából a konyhába, tudta, hogy a lakás egyedüli szobájának bérlője: a könyvvivő, mint mindennap rendesen ilyenkor, hazaérkezett.
A lány és anya behuzódtak a konyhába, mely egyszersmind éjjeli és nappali szobájuk volt.
Genie sóhajtott és levetette magát az ágyra, a mama tüzet élesztett a kályhában. Tüzelő fa nem volt, az asszonyság tehát a szemetes ládát feszitette széjjel. A nagy, életlen kés, melylyel az öreg asszony a görcsös deszkát vagdalta, mintha minden ütésével a szegény kis Genike testébe vágódnék:
– Iszonyat… iszonyat… nyögte kétségbeesetten; majd befogta füleit, befurta arczát a párnába.
Kevés vártatva éget a tüz, nagy vasfazekakban főtt, forrott valami. Rövidesen nehéz szagu gőzök töltötték meg a hézagot…
– Iszonyat… iszonyat…! sóhajtá a lány s orrocskáját is befogta.
Kinyilt ablak, ajtó. Egy furcsa asszony lépett a konyhába. Piros napernyő a kezében, a mellén rózsa s a válla hajlott, a haja ősz.
Szégyenkezve adta elő, hogy neki «Ninon» – szappan kell. De jó helyen jár-e? A nagysága-e az, a ki hirdeti magát az ujságban?
A mama adott a hölgynek egy darab stanniolba burkolt szappant s egy nagy névjegyet, melynek irását a hölgy nyomban hangosan elolvasta:
– «Paulus Sidonie ‚orvos‘ leánya, szépitő szerek feltalálója ‚Ninon szappan‘, nagy raktár szépitő és illatszerekből». Ez az, helyes!
Az asszonyság átvette a szappant, de mielőtt fizetett volna, megkérdezte, hogy nem svindli-e ez a dolog? mert ő már többször megjárta, fenyitő följelentést is tett egyszer. Valami bécsi öt lat tiszta kőport adott el neki öt forintért…
Sokáig beszélt volna még a piros napernyős hölgy, de a szag mind erősebb lőn a konyhában s nem tudta tovább állni.
Anya és lánya ujra magukra maradtak.
– Mit akarsz vacsorálni? – kérdé az öreg asszony.
– Milyen megaláztatás! – nyögte kezeit tördelve a leány.
– Kell jeges kávé?
Genie kitörő zokogása volt a felelet. Sirt, keservesen, dühösen, mint minden estve a mikor igy magukra maradtak. Elkeseritette, sirásra fakasztotta a nyomor, dühösitette anya mestersége s az azzal járó megalásztatás. És a magány, az utált, az undoritó magány megrontotta, százszorosan ingerlékenyé tette minden érzékét.
– Mikor lesz ennek vége? Vége… mikor…! – nyögte fájdalmas refrainképen, mig a kiadott szobában, a hol egy negyedórája még ő volt az ur, müvészetének, egyéniségének varázsa a bálvány: okarinázott a könyvivő, okarina-etudeőket, nagy komolysággal, iszonyatos türelemmel.
– Genie egy kanál vizbe is szivesen megfojtotta volna ezt a szobaurat, de az havonta 15 forintot, évente tehát 180 forintot fizetett nekik. Az egész házbért kifizette értük az egyetlen szobáért, nem lett volna hát méltányos meggyilkolni.
Méltányos! gondolt is ezzel a kis szinészleány. Méltányos volt mindaz, a mi neki jól esett, méltánytalan mindaz, a mi jó másnak jutott.
Az osztályában volt egy zsidó növendék-lány csodálatos szépségü és erejü alt beszélő hanggal – hát gyülölte.
Tanitotta egy tanár, a ki régen özvegy volt már s végre szerelmes lett egy kis jelentéktelen tanitványába s eme érzelmeit nem feledte el a tanitás alatt. Genie türelmesen nézte a dolgot egy darabig, mig végre névtelen följelentő levelet irt az igazgatónak – irigységből és gyülöletből.
A tanitás bevégezte után az iskola kapujában vártak a lányokra a szeladonok. Ő reá is várt rendesen valaki, de a többire is. Betiltattak hát ez ártatlan találkozásokat s udvarlóinak ezentul a Rókusnál kellett reája várniok.
Szabad irásbeli dolgozatot kellett irnia: thémául a luxust, a női fényüzést választotta. A szép ruha az erkölcstelenség – ez volt a moto, mert ő nem járhatot szép ruhában, pedig vágyot arra, imádta a drága, finom szöveteket, mintha élők valakik volnának. És utálta a szegényes, szürke, kopott, formátlan ruhát. Egyszer nyáron kénytelen volt szürke desszénű, olcsó szatén ruhában járni s a ruha égette testét, hólyagocskákat csalt karjaira, szerette volna letépni magáról a «nyomorult» rongyokat.
Nem szeretett senkit… Talán csak a szinház második hős szerelmesét. Ezt a bübájos hangu hatalmas alakot, a ki olyan volt mint egy görög isten s mint egy görög isten minden lányba bele kötött. Udvarolt neki is, szokott modorával, czinikusan…
Álmodott hát róla, mint lánypajtásai valamennyien. Álmában gyakran meg is csókolta szép fehér, férfiatlan, de erős nyakát, nőies, de nagy kezét…
Ezenkivül még egy asszonyhoz érzett vonzódást. Valamelyik szinház primadonnájához, a ki a világ legszebb kalapjában járt és akaratlanul jó szivvel tönkretett minden férfit, a ki csak közelébe tévedt. Szive tele volt a franczia szindarabok humánus idealizmusával, de feje egy kéjencz angol bankár számitó raffinériáival volt teli.
– Ha idősebb leszek, külsőleg olyan leszek, mint ő – mondá Genike.
Bensőleg már is olyan… csakhogy maga a kisebbitett kiadás. Egy elméleti kokott, tizenhét éves korában. Fiatal méreg-fa, a mely még nem hozott gyümölcsöt, de már benne van a képesség, hogy hozzon. Csak az évek, a nap és az eső hiányzik. A nap: a nyilvánosság, az eső – az aranyeső…
Ezt