A nyaklánc. Egervári Gertrúd Mária
egy embert? Biztosan van korban önhöz illő kutyatulajdonos.
– Nem tudom, hogy bírná Zsuzsu egy másik kutya társaságát? Meg, tudja, doktor úr, amióta az embereket ismerem, szeretem az állatokat.
– Úgy gondolja, hogy többre tartja őket, mint az embereket?
– Sokkal!
– Asszonyom, ön egy ember.
– Nem bánnám, ha kutya lennék egy jó gazdival! – nevetett az asszony.
– Nem szokott olvasni vagy tévét nézni?
– A Nők Lapját, jó receptek vannak benne, kivágom és elteszem őket. A tévéműsorban sok a krimi meg az ilyesmi, nem szeretem. Természetfilmeket nézek, meg állatokról. A múltkor a mormotákról volt szó, hogy azok milyen cukik!
– Sajnos letelt az óra, tehát jövő csütörtökön ugyanebben az időben?
– Jövök, doktor úr, nagyon jól elbeszélgettünk.
Az ajtóhoz kísérte és elbúcsúzott. Visszament az irodájába, ott volt egy kisméretű hűtője, kivett belőle egy üveg narancslét, és ivott egy jó nagy pohárral. Leült a székére és megnézte, hogy ki jön most.
Az a szerencsétlen fiatal lány, Molnár Kornélia az édesanyjával. Az anyja nem kevésbé szerencsétlen a depressziós lányával. Most majd nem neki kell hallgatnia, harapófogóval kell a válaszokat a lányból kihúzni. Az anyával is beszél mindig egy negyedórát a fejleményekről. Ilyenkor az anya majd’ belepusztul a visszatartott sírásba – nem sírhat, mert ha Kornélia észreveszi, hogy sírt, nem tudja már elhozni hozzá, így is legalább egy fél napjába kerül, amíg rábeszéli. Kornélia szerelmi bánatában tablettákkal akart öngyilkos lenni. Szerencséje volt, hogy az anyja észrevette és hívta a mentőket.
Húsz perc múlva jönnek. Ma este nagyon szüksége van Liliára.
KORNÉLIA
Kornélia, mint mindig, lehajtott fejjel, az anyja meg a bizalom mosolyával érkezett. Bement vele az irodába, míg az édesanyja a másik szobában várakozott.
– Hogy van, Kornélia?
– Jól.
– Még mindig nem jár iskolába?
– Nem.
– De megtartják a helyét a volt osztályában?
– Igen.
– Meddig?
– Ebben az évben, az érettségiig.
– Mikor lesz?
– Júniusban.
– Nem akar leérettségizni? Úgy tudom, jó jegyei voltak.
– Nem.
– Miért nem?
– Minek?
– Tovább tanulhatna.
– Minek?
– Hogy legyen egy végzettsége.
– Minek?
– Az élet megy tovább, és még idősebb is lesz.
– Nekem már vége az életemnek.
– Amennyiben mégsem lenne vége az életének, mit csinál az eljövendő ötven évben?
– Semmit.
– Érdekli egyáltalán valami, Kornélia?
– Nem.
– Mit csinál egész nap?
– Ülök, zenét hallgatok, a macskát simogatom és gondolkodom.
– Mire gondol?
– Nem mire, inkább kire; rá.
– Még mindig?
– Csak rá tudok gondolni, semmi másra.
– Hogyan gondol rá?
– Hallom a hangját, látom a szemét, érzem a keze érintését a bőrömön.
– Még mindig szereti?
– Igen, ő az életem.
– Amikor beleszeretett abba a sokkal idősebb férfiba, már akkor tudta, hogy családja van, felesége és gyerekei?
– Tudtam, de engem szeretett.
– Azt elhiszem, de a családjával szemben is voltak kötelességei.
– Én is elláttam volna a gyerekeit.
– Mennyi idősek azok a gyerekek?
– Tíz és tizenhárom.
– Ön tavaly tizenhét éves volt! Jóformán még gyerek.
(Megőrülök vele! Elegem van. Minek jön hozzám? – gondolta Ernő.)
– Mondja, lefeküdt ezzel a…
– Jenő.
– Jenővel? – Kornélia eddig nem nézett rá, most felkapta a fejét és dühösen kérdezte:
– Mi köze van hozzá?
– Hogy mi közöm? Idejár hozzám, azért vagyok, hogy segítsek a problémáját megoldani. Vagy minek jár ide?
– Nem én járok ide, hanem anyám kényszerít ide!
– Ide figyelj, Kornélia! Senkinek sem kell hozzám jönni, aki nem akar. Édesanyáddal kell ezt tisztáznod. Mindenki volt egyszer először szerelmes. Igen, esetleg nem teljesült be, de az élet megy tovább.
– Ezt nem érti meg senki! A szerelem vele egy álom volt, a mennyországban jártam, olyan volt, mintha már mindig hozzám lett volna nőve! – mondta Kornélia sírva. – Mintha mindig ismertem volna.
– Kornélia, tisztában vagy azzal, hogy csak anyád jóindulatán és irántad érzett szeretetén múlott, hogy nem jelentette fel Jenőt? Még kiskorú voltál!
– Kiskorú vagy nem, még most is szeretem.
– Próbálj új kapcsolatokat keresni.
– Semmit sem értett meg az egészből, pedig most mondtam. Tudja mit, azért nem érti, mert még soha nem volt szerelmes! Nem is tudja, hogy miről van szó. Nem jövök többet egy olyan pszichológushoz, aki a legemberibb érzéshez sem ért. Menjen el utcaseprőnek! – Villogó szemekkel nézett Ernőre, aztán felállt és menni akart. Ernő is felállt és elkapta a karját – igaz, ezt nem szabadott volna tennie.
– Kornélia, jöjjenek a jövő héten még egyszer, adjon mindkettőnknek egy esélyt és akkor mondjon el mindent, amit mi nem értünk meg, az édesanyja és én sem. Most küldje be egy pár percre a mamáját.
Molnárné jött, a reménykedő nézésével. Leült egy székre.
– A lánya ma beszélt velem először, leteremtett és azt ajánlotta, hogy menjek el utcaseprőnek, arra talán alkalmasabb vagyok, mint pszichológusnak.
Az anya ijedten nézett rá.
– Nincs semmi baj, talán most sikerül megnyílnia. Mondja, mit csinál Kornélia egész nap?
– Ül, fülhallgatóval zenét hallgat. A macskát simogatja. Nem, hogy nem takarít, én sem takaríthatok nála. Maga elé néz és sír, aztán látszik az arcán az emlékezés és ragyog. Nem akar enni, nincs semmi kívánsága, olykor a szennyesét odaadja kimosni, és persze nem beszél, csak igennel és nemmel válaszol. Éjszaka szokott kimenni az udvarra.
– Hol van az apja?