A nyaklánc. Egervári Gertrúd Mária

      LILIA

      – Kérsz még egy kávét, Lilia?

      – Kérek.

      – Nem akarsz egy desszertet?

      – Nem, tudod, hogy általában nem tudok megenni egy egészet és te nem felezel velem.

      – Képzeld, ma este kaptam egy fagyit!

      – Te? Hiszen nem is szereted.

      – Nem az volt a lényege, hanem a gesztus. Csokoládét és kókuszt, megettem.

      – Ernő, te fejlődsz!

      – Remélem, ő is, aki hozta. Milyen volt a napod?

      – Átlagos.

      – Ez mit jelent?

      – Minden úgy, mint mindig. Átlagos eladás és az átlagos problémák.

      – Problémák?

      – Neked nem olyan érdekes, hogy Milánóból már két hete késnek a megrendelt bő szoknyanadrágok a nyárra.

      – A nyárról jut eszembe, augusztus közepén Chicagóba megyek, egy kongresszusra. Eljössz velem?

      – Ernő, hogy képzeled az együttlakást egy hotelszobában?

      – Miért ne?

      Lilia hallgatott és a szemébe nézett. Ernő is a szemét nézte.

      Liliának nagyon szép szeme van, ritka, zöldesbarna. Olyanok a szemei, mint a csillagok. Sokat mosolyog, és ilyenkor a csillagok ragyognak. Különben is csinos, és kifejezetten attraktív. Nem túl magas, a csípője picit széles, de így még karcsúbbnak tűnik a dereka. Az üzlete miatt jól kell öltözködnie, a haja mindig rendben van, és finoman van sminkelve. Igen, Lilia egy csinos, érdekesen szép negyvenéves nő, és az ő barátnője. Soha nem kérdezte meg, hogy van-e partnere. Nem tartozik rá. Vagy inkább nem is akarta tudni? Most viszont kicsúszott a kérdés:

      – Van férfi az életedben?

      – Nincs.

      – Bocsáss meg, ez nem tartozik rám.

      – Ernő, csak rád tartozik!

      – Hogyhogy?

      – Annyit tudsz, úgy értesz az emberi lélekhez, mégis, a legelemibb emberi dolgokat nem veszed észre.

      – Ezt ma már egyszer hallottam attól a lánytól, aki a fagyit hozta. Azt ajánlotta, hogy menjek el utcaseprőnek, mert mint pszichológus, nem érek semmit.

      Lilia nevetett.

      – Abból a szempontból igaza van, hogy Budapest belvárosa olyan tiszta lenne, mint még soha!

      – Lilia, mi van veled? Így még soha nem beszéltél velem.

      – Ernő, elfáradtam, belefásultam ebbe az állapotba.

      – Nem értem. Nem akarsz már együtt lenni velem?

      – Nem érted? Pont erről beszéltem az előbb, hogy nem érted. Mióta ismerlek?

      – Négy éve.

      – Négy éve szeretlek.

      – Én is szeretlek.

      – Nem erről van szó, nem a barátságunkról, a szerelemről.

      – Soha nem mondtad, és nem is mutattad.

      – Nem, mert akkor elküldtél volna, és nem akartalak elveszíteni.

      – Azóta vársz?

      – Így is lehet mondani, vagy úgy, hogy azóta remélek.

      – Ezt nem értem, Lilia.

      – Nem is értheted, mert te nem tudsz szeretni!

      – Ez aztán nem igaz! Téged is szeretlek, az öcsémet a családjával, még a kezeltjeimet is egy bizonyos szinten.

      – Mondd, az idén nem jönnek Péterék?

      – Nem szóltak.

      – És te nem tudsz rákérdezni?

      – Ők szoktak jelentkezni.

      – De ha szereted őket, akkor téged nem érdekel?

      – Persze, hogy érdekel, főleg a lakásbérlés miatt, meg a szabadságomat is be kell osztani, aztán a szállodát lefoglalni a Balaton mellett.

      – Ugye az még soha nem jutott az eszedbe, hogy az ittlétük alatt te felmehetnél a rendelődbe aludni, nekik pedig átadod a lakásodat?

      – Nincs elég ágy.

      – Tényleg akkora nehézség ez? A gyerekek matracon is elalszanak. A te ágyad meg kétszemélyes. Ne mondd, hogy ezt nem tudod beszerezni vagy kifizetni. Annyi a pénzed, hogy már nem is tudsz mit kezdeni vele.

      – Jó, jó, csak a rendetlenség, amit csinálnak.

      – Addig, amíg ők laknak ott, ne törődj vele, aztán majd amikor elmentek, rendet raksz. Ha jól tudom, még egy takarítónőd is van.

      – Van. Na, most eljössz velem Chicagoba?

      – Nem.

      – Miért nem?

      – Melletted egy ágyban, akár csak egy szobában lenni kínszenvedés.

      – Kapsz egy saját szobát.

      – Jaj, Ernő, az még rosszabb.

      – Lilia, az előbb mondtad, hogy négy éve szeretsz, most meg az a baj, ha velem vagy.

      – Mondom, hogy nem érted! Te mindig velem vagy, én meg veled, amikor nem vagy mellettem, akkor is érezlek. Hallom a hangod, látom a mosolyodat, már ha rád a gondolok, is boldog vagyok.

      – Lilia, segíts! Ugyanezt mondta ma a fagylaltos lány is.

      – Én már nem tudok mit mondani, és segíteni főleg nem.

      – Feljössz még hozzám?

      – Nem, a gyerekeim otthon vannak és egész nap nem láttam őket. Menjünk, Ernő.

      – Most hagyd, hogy fizessek.

      – Fizess.

      Kimentek az utcára, elbúcsúztak. Ernő megfogta Lilia szép fejét, a szemébe nézett, azokba a ragyogó csillagokba, lehajolt hozzá és óvatosan megcsókolta. Nem ez volt a szokásuk. Lilia halkan csak annyit mondott:

      – Szia – és indult a másik irányba.

      Ernő a lakásában leült az ebédlőasztalhoz és hozott magának egy üveg ásványvizet meg egy poharat. Lilia szavai kerengtek benne.

      Most mi a megoldás? Úgy, ahogy eddig volt, nem fog tovább menni.

      Lilia