A nyaklánc. Egervári Gertrúd Mária
– Akkor egy jeges teát.
– Tőlem? Induljatok hamburgert venni.
– Ezt még össze akarom szerelni.
Bea felállt, és csak most nézett az anyjára.
– Hűha, hogy te milyen jól nézel ki!
Gábor is ránézett, és őszinte csodálattal állapította meg:
– Gyönyörű vagy, anya.
Bea indult, hogy a kerámia malacból, aminek le lehetett venni a fejét, pénzt vegyen ki. A malac ugyan kék volt, de mindennap újra meg lett etetve pénzzel. Lilia nem akarta, hogy pénz nélkül maradjanak, amikor ő dolgozik.
– Bea, nem mész egyedül, Gábor is veled megy!
– Ezt még össze akartam rakni.
– Akkor nincs hamburger!
– Elmegyek egyedül is, ne félj, tudok én magamra vigyázni.
– Aha, de a hamburgert nem lehet megmelegíteni, és ha összeakadsz a haverjaiddal, egy óra múlva jössz csak vissza. Ma este még beszélni akarok veletek.
Odament Gáborhoz, és viccből a hajánál fogva akarta talpra állítani. Bea odaugrott:
– Majd én, a hajcibáláshoz jobban értek.
Lilia megfogta két kézzel a fia fejét, és egy puszit nyomott a feje tetejére.
– Na, gyere!
Bea rámeredt a bal kezén a gyűrűre.
– Ez meg mi?
– Egy gyűrű.
– Honnan van?
– Ernőtől.
Gábor felállt, megfogta a kezét és tüzetesen megvizsgálta.
– Milyen kő?
– Egy smaragd és gyémántok.
– Úgy tudom, hogy a smaragd a legdrágább drágakövekhez tartozik, a rubinnal és a gyémánttal együtt. Ha meghoztuk a hamburgert, utánanézek az interneten. Végre észrevette a nagyokos! – vigyorgott Bea.
– Mit?
– Hát azt, hogy szereted.
– Ti tudtátok?
– Ah, anya, még a hangod is megváltozott: ha vele beszéltél vagy róla meséltél valamit, lágyabb lett – bólogatott bölcsen Gábor.
– Soha nem említettétek.
– Nem, de sokszor, amikor láttuk, hogy milyen szomorú vagy, nagyon sajnáltunk és drukkoltunk neked.
– Ez egyeljegyzési gyűrű.
– Hallod, Gábor? Anyánk menyasszony lett!
– Menjetek már hamburgert venni, és utána beszélgetünk.
A gyerekek elmentek. Lilia vette a mobilját és írt egy SMS-t Ernőnek: „Drágám, a gyerekeim már kezdik az idomításomat!”
Ernő válasza: „Te is tudsz kétlábon állni és forogni, mint Kisné Zsuzsuja?”
Lilia: „Nem, mert nincs itthon kutyakeksz.”
Ernő: „Majd veszek egy dobozzal! Hogy tudsz ennyire hiányozni, édes?”
Lilia: „Te is, mintha kettévágtak volna. Szeretlek.”
Ernő: „Hívj később, szeretném a fejleményeket tudni.”
Bea és Gábor vártak, amíg sorra kerülnek.
– Te, Bea, ha eljegyezte, lehet, hogy majd feleségül is akarja venni?
– Ez logikus lenne.
– Akkor mi lesz velünk?
– Nem tudom, hiszen nem is ismerjük Ernőt.
– Nem akarok egy mostohaapát!
– Mondd, neked hiányzik apa?
– Nagyon. Neked nem?
– Nem annyira, de igen. Van két kistestvérünk, és még sohasem láttuk őket.
– Féltestvérünk.
Visszaértek a lakásba.
– Most üljünk az asztalhoz és nehogy a dobozból akarjátok enni, mert akkor elmegyek.
– Egy pillanat – mondta Bea, és a komputer elé ült. Kikeresett néhány ékszerüzletet és megnézte a smaragdgyűrűket. Félig visszafordulva közölte az árakat.
– Tehát háromszázezertől egymillió-kétszázezerig mennek az árak. Hol vettétek?
– A belvárosban.
– Mindjárt megnézem. Drágább helyet nem találtatok?
– Ez esett útba.
– Hogyhogy?
– Sétáltunk.
– Nem dolgoztál?
– Nem.
– Akarod a gyűrűd árát tudni? Ugyanis itt van.
– Nem. Ernő választotta, ő akarta.
– Ennyi pénze van?
– Ezek szerint.
– És miért nem dolgoztál?
– Elkísértem a kórházba egy kezeltjéhez, aki valószínű haldoklik. Ott aztán felmerült a kutya problémája.
– Mi?
– Ernő felvállalta a kutyája elhelyezését, ha a gazdája meghal. Engem is megkérdezett.
– Jaj, de jó lenne! – ujjongott Gábor. – Hozzuk ide!
– Kisfiam, mi egész nap házon kívül vagyunk.
– Kár.
– Augusztus végén elmegyek vele egy hétre Chicagóba, ti akkor Rózsikánál lesztek. Utána elmegy a Balatonhoz a testvérével és a családjával. Azt gondoltam, menjünk mi is el. A testvére Svédországban él, és neki is van két gyereke. Megismerhetnétek Ernőt, és így még érdekesebb lenne.
– Hogy fogunk a gyerekekkel beszélni? Tudnak magyarul?
– Nem, csak az apjuk. Majd angolul.
– Mi nem tudunk jól angolul.
– Nem olyan nehéz, és tanítsátok őket magyarra.
– Anya – szólalt meg félénken Gábor –, Ernő nem akar majd téged feleségül venni?
– Ez lenne a folyamat, de megmondtam neki, hogy ez most még nem megy, csak akkor, amikor ti is idősebbek lesztek.
– Nem akarok egy mostohaapát.
– És a saját apád hiányzik?
– Igen.
– Megkeresem a telefonszámát és felhívom.
Gábor bizonytalanul pillantott rá.
– Nekem megvan, hívd fel most.
Mind a két gyerek bizakodva, félve várta a válaszát.
– Még nincs olyan késő, hívd most.
– Add ide a számát.
Gábor boldogan ugrott a mobiljáért.
– Ugye itt maradhatunk, amikor telefonálsz? – könyörgött a fiú.
– Itt, csak legyetek csendben.
Nem