A nyaklánc. Egervári Gertrúd Mária
a második fogást.
– Hol tanultál meg így szeretkezni?
– Tanultál, az igazi fogalom. Az egyetemen volt egy docensünk, dr. Szabó Mária. Megtetszettem neki és elcsábított. Húsz ével volt idősebb nálam. Megtanított, mondta, hogy mit csináljak, és diktálta az iramot.
– Kihasznált?
– Nem, másra is tanított, nagyon sokat köszönhetek neki, mindenre felhívta a figyelmemet, ami érdekes lehetett számomra a pszichológiában.
– Jó tanárnő volt. Most hol van?
– Amerikában él.
– Jó, hogy nincs közelebb.
– Féltékeny vagy?
– Nem, de most nem kell a közelben.
– Főleg nekem nem kell! De Lilia, te vagy az üzletasszony, nem számoltad ki, hogy már hetven éves?
Lilia mobilja jelzett, kinyitotta és Ernőhöz fordult:
– Kádas Judit.
Mindketten tudták, hogy mit jelent a hívás.
– Igen.
– Juli néni félórája meghalt.
– Ott volt mellette?
– Nem, előtte egy órával mentem el. Mondja meg, kérem, Silbernágel doktor úrnak.
– Itt ül mellettem, adom – és átadta Ernőnek a mobilját.
– Jó estét, Judit, hallottam. Hogyan halt meg?
– Egyszerűen belealudt a halálba.
– A temetés időpontjáról tájékoztasson, kérem.
– Biztos, hogy szólok. Nem lesznek sokan a temetésén.
– Mi van a kutyával?
– Már kerestem egy magánszemélyek által vezetett kutyamenhelyet itt, Pest határán, Diósdon, oda fogom elvinni. Nem ugorhatnék egyszer fel önhöz, doktor úr?
– De, jöjjön holnap, ebédidőben.
– Nem ebédel?
– Nem, a menyasszonyommal vacsorázni szoktunk.
– Jövök, a viszontlátásra.
Visszaadta Liliának a telefont.
– Ez várható volt.
– Tegnap említettem a gyerekeknek a kutyát, Gábor nagyon szerette volna.
– Nekem Molnárék jutottak még az eszembe, de Kornélia egész nap a macskáját dögönyözi, ott sem megy.
– Láttad már Zsuzsut?
– Nem, csak azt tudom, hogy milyen okos, és hogy barna.
– Drágám, mennem kell, akármilyen nehezemre is esik – állt fel Lilia.
– Elmegyek fizetni. Az, hogy egyszerűen itt hagysz, az nem lehet. Elkísérlek az autódig.
Mentek ölelkezve, érezték egymás melegét és a mozgásuk ritmusát. Lilia beszállt és indult. Ernő nézte, ahogy távolodik. Otthon lefoglalt még egy szobát a szállodában a Balatonnál. Bement a hálószobájába. Minden úgy volt, ahogy ott hagyták.
Most már nem csinálom meg az ágyat, inkább lefekszem.
Belemélyesztette az arcát a párnába, amin Lilia feje volt. Ott volt a szaga. Fájt az élmény. Olvasni akart, de nem tudott koncentrálni. Lilia ragyogó csillagszemei voltak előtte. SMS-t írt: „A szagod, a fejed nyoma, a mosolyod itt maradt, szerelmem.” Lilia is lefekvéshez készült. Ernő ingét vitte magával az ágyba. Bea meglátta.
– Ez mi?
– Egy ing Ernőtől.
– Ebben alszol?
– Igen.
Gábor utána szólt:
– Egy éjszakára kölcsönadom a macimat, ha nem elég az ing!
Bea válaszolt az ajánlatára:
– Szerintem még sok is!
– Azt bízd rám, hogy mi a sok. Ez nem a várúr, csak a zászlója.
Lefeküdt, magához szorította az inget. Válaszolt Ernő SMS-ére: „Én is a szagoddal és az érintéseddel alszom, te egyetlen, te drága.”
A RUBIN
Ernő másnap reggel kilenckor elindult pongyolát venni. Nem tudta, hogy hová menjen. Kérdezgette az üzletekben. Pongyola volt, de nem selyemből. Egy helyen mondtak neki egy lehetőséget, egy francia, kifejezetten női alsóneműre specializált üzletet, a Dessouse-t. Kereste, érdeklődött a gyalogosoktól. Legtöbbjük még azt sem értette, hogy mit mond, aki viszont értette, kajánul vigyorgott rá, ezt meg ő nem értette. Amikor végre megtalálta az üzletet, megértette a vigyorgókat. Nem volt egyszerű bemennie, aztán fogta magát és belépett. Illat, diszkrét, rejtett világítás fogadta. Egy csinos fiatal lány jött elé, és lágy fuvolahangon megérdeklődte, hogy mit szeretne.
– Selyem pongyolát keresek a menyasszonyomnak.
– A menyasszonyának? – csodálkozott az eladó, és egy pillanatra kiesett a szerepéből. – Erre jöjjön, kérem. – Át lavíroztak a csipkés, részben fekete-pirossal kombinált bugyik és melltartók között. Díszes harisnyatartók lengedeztek, amikor véletlenül hozzájuk ért. Műanyag lábakon fekete harisnyák, különleges mintákkal, frivol míderek fej nélküli próbababákon. Hátul, egy szekrényrúdon lógtak éjkék bársonnyal bevont vállfákon a pongyolák. A lány leemelte egyet.
– Van színelképzelése?
– Nincs, de ne tarkát, és selyemből.
– Így csökken a választék, mégpedig nagyon.
Nézte a darabokat.
– Sajnos ebből csak kettő van, egy fekete és egy rubinpiros.
– Feketét ne.
– Akkor ezt.
Kivett egy gyönyörű rubinpiros modellt, ami Liliának a bokájáig ért.
– Ez jó lesz. Nem hiszem, hogy érdemes lenne tovább keresgélnem. A selyem lassan ismeretlen fogalommá vált nálunk.
– Máshol is, talán Kínában nem, de azok majdnem mindig tiritarkák. Nem akar még alsóneműt is venni a menyasszonyának?
– Azt inkább ő válassza ki magának. A méretét sem tudom pontosan. Kérem, csomagolja be a pongyolát. Kártyával fizetek.
– Megnézte az árát?
– Nem, és nem is érdekel.
– Kár, hogy mifelénk csak egy menyasszonya lehet egy férfinak, bejelentkeznék másodiknak.
– Ez az egy bőven kitölti a menyasszonyok teljes minőségét – mosolygott rá Ernő, és indult hazafelé. Először azt gondolta, hogy beviszi Liliának a butikba, de már nem volt ideje rá. Amikor hazaért, tíz perce volt az első ülésig. Arra sem emlékezett, hogy ki jön hozzá. Gyorsan hívta Liliát:
– Édes, nem kaptam smaragdszínű pongyolát, gondolod, hogy kibírod a rubinszínűt is?
– Szó sem lehet róla!
Ernő egy pillanatra megijedt, míg Lilia el nem kezdett nevetni.
– Ernő, hát tényleg megvetted és találtál selymet? El sem tudtam képzelni, hogy kapható.
–