A nyaklánc. Egervári Gertrúd Mária
megterített.
– Szalvéta nincs?
– Nincs.
– Holnap hozok, most meséld el az álmod.
Ernő elmondta.
– Egy rémálom! Úgy ébredtem, mint aki fuldoklik. Nem álmodtam meg a menekülést, de az az érzésem, hogy nem sikerült.
– Én sem hiszem. Nem tűnik fel valami?
– Furcsa.
– Másra gondoltam. Mindig ott vagy te és én is.
– Ez érthető, hiszen csak rád gondolok.
– Az idő és a helyszín, ahol történik, az figyelemre méltó. Aztán a smaragd-álmodban egy fiatal fiú voltam. Te a gyémántbányában egy lány, és én egy fekete férfi!
– Tényleg furcsa.
– Úgy is álmodhatnál rólunk, amilyenek most vagyunk.
– Igaz, de mire akarsz kilyukadni?
– Ne mondd, hogy még nem hallottál a reinkarnációról.
– Dehogynem.
– Aztán a drágakövek.
– Azokkal mi van?
– A smaragd-álmodban maga a smaragd mondja meg a jelentőségét.
– Lilia, ez már majdnem mágia!
– Az, de lehet, hogy sok minden mágia, csak nem vesszük észre.
– Holnap veszek néhány könyvet a kövekről.
– Nekem van egy barátnőm, Renáta, ő ezzel foglalkozik, és gyógyít is. Menjünk el a hétvégén hozzá.
– Ha, úgy gondolod, menjünk.
– Most felhívom a gyerekeket. Hol találkozzunk és mikor?
– Talán fél nyolckor, a cukrászdában.
ERNŐ APA
Lilia és Ernő a gyerekeket várták.
– Mindig késnek, ha valahova készülnek. Gábornak még ezt meg azt meg kell csinálnia. Bea kiszórja a ruháit az ágyára, mert nem tudja, hogy mit vegyen fel. A végén visszaveszi azt, ami rajta volt. Na, ott jönnek.
Ernő messziről nézte a két gyereket. Gábor a korához képest kicsi volt és dundi. Egy hátizsákkal a hátán baktatott a testvére mellett. Bea a nagyon fiatal lányok dacos arckifejezésével közeledett. Már látszott rajta, hogy hasonló nő lesz belőle, mint Lilia. Odaértek és zavarban voltak.
– Szia, anya, csókolom.
Bea is köszönt Liliának, majd Ernőhöz fordult:
– Jó estét.
Lilia éppen rá akart szólni, de Ernő szeméből kiolvasta a figyelmeztetést: Majd én!
– Szervusztok – köszönt vissza. – Üljetek le, aztán nézzétek meg, hogy mit szeretnétek.
Leültek.
– Gábor, minek hoztál hátizsákot magaddal? – kérdezte Lilia.
– Kellett.
– Abban hozta az eszét magával! – cukkolta Bea. – Nem hiszed el, hogy meddig tartott, amíg a kincsét becsomagolta és belerakta.
– Te csak ne beszélj! Amíg végre be tudtam a fürdőszobába menni kezet mosni. A pattanásaidat akartad kinyomni, és ott őrjöngtél – védekezett Gábor. Bea nyakon legyintette:
– Tudod, hogy ez milyen égő, amikor anyánk barátjával találkozunk!
– Vőlegényével – javította ki Lilia.
– Jó, vőlegény, de hogy szólítsam a vőlegényedet? Vőlegény úr?
Gábor vigyorgott.
– Vagy vőlegény bácsi?
Lilia tanácstalanul nézett Ernőre – különben is idegesítette a gyerekei viselkedése. Ernő élvezte szabad viselkedésüket. Nagyon tetszettek neki.
– Mi lenne az Ernővel?
– Csak úgy? – csodálkozott Bea.
– Miért, máshogy is lehet?
– Én is? – érdeklődött Gábor.
– Nem, Gábor, majd három különböző formát vezetünk be. Egyet anyátoknak, egyet Beának, és egyet neked.
Gábor felnevetett.
– Tehát nekünk is csak Ernő. Vicces vagy, nem bánom, hogy elhoztam megmutatni a kisautót, amit Balázsnak csináltam.
– Te jó ég, hát azt pakolgattad a hátizsákodba! – rázta Bea a fejét.
– Azt, és semmi közöd hozzá, Ernőnek hoztam. Várj, Ernő, mindjárt kiszedem.
– Stop! – fékezett Lilia. – Már kétszer megkérdezték tőlünk, hogy mit szeretnénk.
Mindenki a választékot nézte. Ernő felsóhajtott:
– Nem szeretem a fagyit.
– A múltkor megetted – figyelmeztette Lilia.
– Ha valami nagyon finomat akarsz enni, rendeld meg az egzotikus kelyhet. Kókusz, ananász, mangó vaníliával és tejszínhabbal. Isteni! – adta Bea a jó tanácsot.
Az ananász említésére Lilia hangtalanul nevetett. Gábor rámeredt.
– Mi ezen olyan vicces?
– Az ananász – felelte Ernő, és ő is nevetni kezdett –, és nekem ajánlják! Mit gondolsz, konzervnyitót is hoznak hozzá?
A gyerekek döbbenten nézték őket.
– Bea, te érted ezt?
– Nem.
– Nem is érthetitek, ez a mi viccünk.
– És még te mondod, hogy mi, tinédzserek mindig vihogunk!
– Jó, igazad van, én egy banánhajót kérek csokoládéval és mandulaszilánkokkal – zárta le a témát az anyja.
– Én meg azt, amit mindig: vaníliát eperdarabokkal és tejszínhabbal – közölte Gábor.
– Én is azt, amit mindig: Péche Melbát – így Bea.
Megrendelték.
– Most megmutathatom az autót?
– Mutasd.
Gábor óvatosan kivett egy kis csomagot a hátizsákból és a sok selyempapír közül előkerült egy szépen, gonddal dolgozott, csiszolt és lefestett kis faautó. Ernő a kezébe vette és alaposan megnézte.
– Ezt te csináltad? Nagyon ügyes vagy. Még rendszámtábla is van rajta. Jelentenek valamit a számok és a betűk?
– Igen, látod, itt százharmincöt van. Tizenhárom én vagyok, Balázs öt.
– És a betűk?
– GBAR. Gábor és Balázs apja Róbert, ennek a rövidítése. Az és-t kihagytam.
– Perfekt!
Lilia nézte a fiát és Ernőt, ahogy egymáshoz hajolva a kis autót szemlélik.
Ők együtt, akiket olyan nagyon szeretek.
Bea őt figyelte. Lilia észrevette. Az anya és a lánya komolyan néztek egymásra. Halkan odaszólt Beához:
–