A nyaklánc. Egervári Gertrúd Mária
Ernő ezüstszürke nyakkendőt kötött hozzá.
– Rendelj egy taxit, Csillag, amíg át törlöm a cipőmet.
– Az előbbit mindjárt megtarthattuk volna.
A taxiban hátul ültek és Lilia elmagyarázta Ernőnek, hogy a kék ing színben nem volt jó az ő zöld felsőrészéhez.
– Ha sokat leszünk együtt, a ruháimat a te ruhatáradhoz kell átalakítani.
– Nem csak a ruháidat!
Kaptak jegyet, de a legdrágábbat, amin Ernő nem csodálkozott, viszont Lilia sokallta az árát.
– Szerelmem, már az is egy csoda, hogy Magyarország meg tudta hívni. Tudod, mennyit keres egy este?
– Fogalmam sincs.
– Milliókat a mi pénznemünkben.
Egymás kezét fogva hallgatták a zenét. Lilia olykor Ernőre nézett; olyan volt arca, mint aki álmodik.
Mit hallhat? Ő, aki úgy tud hallgatni.
A konyhában ültek.
– Elfáradtam, pedig ma nem is dolgoztam.
– Dús volt a nap. Érdekes, valamire rájöttem. Tudod, amióta anyám is meghalt, soha nem volt már családélményem. Ma, amikor főztél és én porszívóztam, megint úgy éreztem magam, mint otthon. Ennek már tizenöt éve.
– Mert egyedül élsz.
– Igen, és ebből lett az agglegény rendmániája. Ha nincs minden a helyén, olyan, mintha sántítanék.
Lilia nevetve megcsókolta.
– Akkor én már évek óta mankóval járok! Feküdjünk le, Ernő.
Éjszaka Ernő arra ébredt, hogy Lilia kiabál és dobálja magát.
– Mi van, édes? Rosszul vagy?
Lilia nem ébredt fel és álmában beszélt. Ernő hallotta, hogy latinul beszél. Odafigyelt, és egyes szavakat megértett. Tűz, tűz, kiabálta. Valakit hívott. Gyorsan! Aztán nyugodtabb lett. Mintha énekelt volna. Fény öntötte el az arcát és megdicsőülve suttogta: Király. Ernő tudta, hogy most ő álmodott a múltról. Elkezdte óvatosan ébresztgetni:
– Lilia, kedvesem!
Kinyitotta a szemét és hirtelen felült.
– Ernő, most én álmodtam.
– El tudod mondani? Gyere, üljünk az asztalhoz, felírom. Hozok vizet.
Lilia a piros pongyolájában ült mellette és mesélni kezdett:
– Tűzvész volt, te Szabina voltál, özvegy, az anyám, én Claudio, a fiad. Menekültünk, nagy szél kerekedett, aztán vihar lett belőle. Mindenütt lángoló, égő házak és üszkös gerendák hullottak ránk. Kiáltozó, menekülő emberek futottak az utcán. Egyszer csak mellettünk volt egy ember, síró kisgyermeket tartott a karján, aki az anyját hívta.
– Gyertek velem! – szólt, és mi követtük. Befordult egy udvarra, és a pincén keresztül, hosszú folyosón a katakombákba vezetett. Egy szentélybe értünk, ahol már sokan voltak. Az oltár előtt egy férfi állt és énekelt. Lassan elcsendesedettek emberek és ők is énekelni kezdtek. A férfi beszélt:
– Ne féljetek, eljött hozzátok az égi király, véd és szeret benneteket. A napkelte fényes bíborát hordozza a palástján. Ragyogó szeretetmosolya vigasztal, keressétek az ő birodalmát. Rubinszínű vére rózsakehelyé vált. Mindenkit etet, mindenkit itat. Ő a szeretet ura a földön és a mennyekben.
Ekkor rózsaszínű fény öntötte el a templomot és láttam, amint egy hatalmas, hatszárnyú angyal leereszkedik közénk. Aztán felébresztettél.
Ernő felírta az álmot a másik kettőhöz.
– Most te álmodtad meg a rubin titkát, Lilia.
– Igen, borzasztó és gyönyörű is volt egyben. Rómában, Néró idejében a tűzvész és az őskeresztények temploma a katakombákban. Mi történhetett a síró kisgyerekkel?
– Biztos vagyok benne, hogy a keresztények gondját viselték, ha nem került meg az anyja. Amit Néró a tűz után a keresztényekkel művelt, inkább nem akarom most alvás előtt elképzelni. Aludjunk, még csak fél öt van.
Visszafeküdtek, egymás közelsége, melege biztonságot nyújtott és betakarta őket.
AZ ÍGÉRET
– Menjünk el valahová kirándulni!
– Menjünk el Diósdra, meg szeretném nézni, hogy Zsuzsu hová került.
– Úgy látszik, mégis idegesít a kutya sorsa.
– Inkább az ígéretem, amit egy haldoklónak tettem.
A reggeli mellett tervezték a napot. Ernő hozott péksüteményt a kávéhoz.
Szép, napsütéses idő volt. Diósd előtt virágoztak az ültetvények almafái.
– Ernő, mikor van a születésnapod?
– Október kilencedikén leszek negyvenkilenc. Neked?
– Június hatodikán leszek negyvenkettő.
– Akkor még előttünk van. Nézd, ide ki van írva, hogy „Jó csont kutyamenhely”, fordulj jobbra.
Leparkolták az autót. Csaholás, ugatás fogadta őket. Drótkerítéssel bekerített bokszokban kutyák. Többnyire egyedül, olykor kettő együtt. A telek rétre torkoló részén nagy, elkerített kutyafuttató. Egy idősebb nő játszott három kutyával. Egy másik, gumicsizmás, vederben kutyatápot cipelt. Mentek a bokszok előtt és nézték a különböző kutyákat. Minden nagyságban és fajtában voltak olyanok, amelyek lelkes farkcsóválással üdvözölték őket, de támadó, acsarkodók is. A gumicsizmás asszony odaért hozzájuk, letette a vödröt és kedvesen megérdeklődte tőlük, hogy miben segíthet.
– Pénteken hoztak ide egy törpeuszkárt, Zsuzsu névre hallgat. Egy kezeltem kutyája volt, és meg szeretném nézni.
– Szegény, még minden nagyon új neki, fél és szomorú. Kicsit elkülönítve helyeztük el, amíg megszokja, jöjjenek velem.
Elindult velük a bokszok mögötti részhez.
– Itt. Barátkozzanak vele, nekem tovább kell etetnem.
Ernő és Lilia ölelkezve álltak a ketrec előtt. Hátul, tető alatt, egy matracon összegömbölyödve feküdt a kis barna kutya. Olyan szánalmasan kicsi volt; egy gyászoló, szőrös kis kupac. Az orrát a mellső lába alá dugta. Lilia nagyon sajnálta. Ernő halkan a nevén szólította:
– Zsuzsu!
Felemelte a fejét, és okos barna szemével ránézett. Aztán visszafektette, de figyelte őket.
– Egy jól ápolt, egészséges állat, látszik rajta a volt gazdája keze nyoma.
– Nagyon szép kis kutya – helyeselt Lilia. Zsuzsu meghallotta a hangját, felült és úgy nézett körül, mintha valakit keresne. Lilia nevető, kedves hangon beszélt hozzá:
– Ugye, Zsuzsu, nagyon szép kis kutya vagy!
Zsuzsu felpattant, odafutott a rácshoz, megcsaholta Liliát, aztán a hátsó lábára állt és elkezdett körbe forogni. Lilia nevetve mondogatta:
– Szép kutya! Nagyon szép kutya! – Zsuzsu forgott, aztán a kerítés drótjára ágaskodva kidugta az orrát a rácson és szemrehányóan csaholt. A gondozóasszony mellettük