A nyaklánc. Egervári Gertrúd Mária
– Nem viszik el? Szép kis fajkutya, még törzskönyvezve is van. Egy francia tenyészetből származik, onnan van ez a nem szokványos neve.
– Még nem, de gondolkodni fogunk rajta és visszajövünk – felelte Ernő.
– Azt tudniuk kell, hogy ezek a kutyák találnak a leggyorsabban gazdára, már azért is, mert kistermetűek.
Diósd határában sétáltak. Találtak egy padot, kilátással a mezökre és a virágzó gyümölcsfákra. Ilyenkor senki sem volt úton, az emberek a vasárnapi ebédjüknél ültek. Letelepedtek a padra és Ernő úgy feküdt végig rajta, hogy a feje Lilia ölében volt, de térdtől lelógott a lába. Lilia az arcát simogatta, és olykor megcsókolta. Ernő hallgatott.
– Min gondolkodsz, drágám? Olyan szótlan vagy.
– Az álmodon, a rubinon, a családon, a kutyán, Sylvia Berttolin, azon, hogy miképpen tudtam harminc évig nélküled élni, és hogy mivel érdemeltelek meg. Egy becsontosodott, kopaszodó agglegény lett belőlem, elpocsékolt, elveszett idő az életemből.
Lilia követte a mutatóujjával a szája szegletén lévő mélyedést.
– Nem sok ez egyszerre?
– De, nagyon sok, és úgy tört rám rövid időn belül, mint egy tájfun.
– A tűz, a szenvedély, aztán a feltámadás hajnali rózsafénye, az álmom.
– Szerelmem, te álmodtad meg a rubint.
– Éppen ideje volt, hogy én is tegyek valamit – és megcsókolta Ernőt.
– Én mit tettem eddig? Látod, még családom sincs, valamit rosszul csináltam, valami kimaradt az életemből.
– Azért van. Itt van Péter a családjával, itt vagyok én a gyerekekkel, és még Kornélia is belépett a körbe, de ha lenne családod, akkor itt ülnénk mi most a padon.
– Nem. Előbb kellett volna téged megtalálnom.
– Te okosítottál ki, hogy a gyerekekhez az apjuk is hozzájuk tartozik.
– Ez így van. Nekünk már nem lehet közös gyermekünk.
Lilia hallgatott. Ernő alulról nézte komoly, szép arcát.
– Akarsz egy gyereket, Ernő? A férfiaknál ez nem olyan nagy ügy, mi nők öregedünk ki a szülésből.
– Felvállalnád, szerelmem?
– Fel, de már nem biztos, hogy sikerülni fog.
Ernő Lilia öle felé fordította az arcát, magához szorította és sírt. Miután Lilia az első sokszerű döbbenetén túl volt, lehajolt hozzá és ő is sírt. Ernő felült.
– Lilia, elveszlek feleségül.
– Hogyan? Hát tudod.
– És te, hogy akarsz közös gyereket? Gyere, menjünk el valamit enni.
Az út szélén az első étteremben ültek a teraszon nagy, virágzó gesztenyefák alatt. Az ebédidőnek már vége volt, de kaptak még főtételt.
– Feleségül veszlek.
– Hol lakunk? Vagy mint a feleséged külön élek, estleg a te gyerekeddel is? Ez praktikus, megspórolja az ember a válás utáni lakáskeresést.
– Csak nem gondolod, hogy a feleségem és a gyerekem nélkül akarok élni? Ide figyelj, a házunkban már egy éve ki akarják adni a tetőtérben kiépített ötszobás lakást. Kibérlem.
– Megbolondultál? Még egy lakás?
– Nem, mert a másik kettőt feladom. Ezen kívül van még egy egyszobás garzon is ott. Mind a kettőt kibérlem. A kis lakás bőven elég rendelőnek, ez a mostani úgyis felesleges volt. Egy szobát és a konyhát nem használtam. Az öt szobában mind elférünk. A gyerekeid, te, sőt még a kicsi is.
– Nem bírom sem aggyal, sem lelkileg a tempódat!
– Mondtam, hogy tájfunról van szó!
– Mit szólnak ehhez a gyerekeim?
– Az majd kiderül. Mindenük megmaradna. A szobájuk, a bútoraik, az egész berendezésetek.
– Ernő, láttad a lakásunkat, megismerted a gyerekeimet, tényleg kibírnád a rendetlenséget?
– Ki, ott egy család él gyerekekkel. Az én részem a másik kis lakásban lenne. Aztán egy kisgyerektől, ha lesz, mit várjunk el?
– Nagyon drága ez, Ernő.
– Számolj csak! Nekem két lakásom van, neked egy, ez már három lakás bére. Nem lesz több.
Lilia mosolygott.
– Kislányt vagy fiút szeretnél?
– Kislányt, egy olyan gyönyörű kislányt, amilye te vagy.
– Visszamenjünk, vagy akarsz még valamit a kutyával?
– Hallottad, hogy gyorsan gazdára találnak. Reméljük, hogy egy jó ember fogja magához venni. Menjünk haza.
A RUBIN NÁSZA
Álltak a konyhában és úgy csókolták egymást, mintha életet adnának és kapnának.
– Ernő, gyere az ágyra, nem bírom.
Ernő elkapta, felemelte és lefektette a helyére. Lilia sebesen lecibálta a ruháit.
– Gyere, szerelmem, gyere, életem!
Ernő mellé hanyatlott:
– Te minden, te örök, te egyetlen.
– Maradj örökre bennem!
A rubinnász örvénye elragadta őket. Égtek, lángoltak, míg a napfelkelte fel nem röpítette őket a rózsaszínű felhőkre. A Vénusz szikrázva ragyogott felettük, és beszórta csillagporával a testüket. Lilia méhében megfogant egy csillag. Kimerülve pihentek.
– Ernő, én még ilyent nem éltem meg. Minden szikrázott körülöttem.
– Én sem, szerelmem.
– Nem tudok távol élni tőled, belehalok.
– Nem kell, mindent megteszek, hogy együtt lehessünk. Értetek fogok élni és dolgozni.
– Gondoltál arra, hogy ha a gyerekünk megszületik, egy ideig én nem tudok dolgozni?
– Meg sem engedném! A csillagszemű kis tündérnek kell az anyja.
– Elég lesz a pénzed mindenre?
– Édes, már húsz éve dolgozom. Nem volt más kiadásom, mint magamra és az útjaimra. Ennyi idő alatt összegyűlt azért valami.
– A millióidra gondolsz?
– Arra, aztán írok esetleg egy könyvet, vagy elmegyek rövid időre külföldre szemináriumokat tartani, az még jobban megéri.
– Mi lesz az üzletemmel?
– Majd átgondoljuk, hogy mi legyen. Jól megy, kár lenne feladni. Miattam nem kell dolgoznod, de talán így is tudod irányítani.
– Jó, pillanatnyilag még bőven dolgozom, például holnap reggel.
– Holnap felhívom az ingatlanirodát és közösen nézzük meg a lakást.
– Nézzük! Ma este még a gyerekeim élményén az apjukkal kell túlesnem. Kíváncsi vagyok. Megnézem, hogy jelentkeztek-e.
Bea és Gábor is írt SMS-t:
Bea: