A nyaklánc. Egervári Gertrúd Mária
Azért szeretlek téged, mert az életünkhöz tartozol?
– Csakis. Nem önmagamért.
– Ernő, itt most nincs igazad. Ha nem lennénk olyanok, amilyenek vagyunk, nem szeretnénk egymást – szólt közbe Lilia.
– Lehet, hogy így van, de mi van akkor, ha már szerettük egymást, úgy jöttünk a világra, megkerestük a másikat, megtaláltuk, és ezért szeretjük egymást most is? Ma történt valami vicces, gyerekek. Be akartam anyátokat mutatni az ingatlanirodás embernek és akkor vettem észre, hogy elfelejtettem a vezeték nevét.
Bea felnevetett.
– Égő volt, mi?
– Az.
– Nem tudtad, hogy Boldizsár? – csodálkozott Gábor.
– Nem.
– Aztán mi lett?
– Észrevettem és bemutatkoztam, de olyan hangosak vagytok, hogy másokat zavar.
– Nem zavarunk, szerelmem, inkább örülnek a vidámságunknak. Ritka manapság a nevetés.
– Tényleg okos vagy, Ernő – bókolt Bea.
– Elkísérlek benneteket az autóhoz.
Ölelkezve mentek, a gyerekek mögöttük gyalogoltak. Már nem kellett őket felszólítani, hogy üljenek az autóba. Gábor elővette a gameboyt a zsebéből.
– Hoztam játékot.
– Én meg fülhallgatót a mobilhoz. Gábor, ugye nagyon szépek együtt?
– Igen. Anya mindig gyönyörű volt, de ketten is azok.
STELLA
Lilia álmodott. Rózsaszínű felhőkön repült, és fényes lények repkedtek vele. A fény zengett, mozgott. Nem félt a repüléstől, boldog volt. Minden egyetlen mosoly volt körülötte. Ernőt hívta, és ő valahonnan távolról válaszolt neki.
– Jövök, édesem!
Oda nézett a távolba, ahonnan a hang jött. Megváltozott a szín, kék lett, egyre mélyülőbb kék, és lassan formát öltött. Egy kaput látott, két oldalán egy-egy oszloppal. A kapuban egy ragyogó, szárnyas lény állt. Egy angyal – gondolta álmában. A lény elindult felé, közeledett, angyal volt, de minél közelebb ért, annál inkább emberi formája lett. Egy kislány, rózsakoszorúval a szőke fürtjein. Odaért hozzá és ő meglátta a szemét: a saját szeme volt. A gyerek hangtalanul mozgatta az ajkait, de Lilia hallotta:
– Anya!
Kitárta a karját, és a kislány repült felé.
– Kislányom, Csillag!
Felébredt.
Mit álmodtam? A kislányom jön! Ernő, miért nem vagy itt, nem bírom egyedül.
Sírni kezdett. Ránézett az ébresztőórára. Két óra volt.
Felírjam, mint Ernő?
Felhívta:
– Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de álmodtam valamit, amit fel kell írnod.
– Nem ébresztettél fel, szerelmem, mert már ébren voltam, én is álmodtam, és azt írom most fel. Mit álmodtál? Mondd el.
Lilia elmesélte az álmát.
– Most te mond el.
– Az álmod másik felét álmodtam. Táncoltál, nem volt rajtad igazán ruha, csak fátyol, rózsaszínű, napsárga és fehér. Nem voltál meztelen, de így meztelenebb voltál, mint amikor az vagy. Gyönyörű volt a tested, villogott, én álltam és néztelek. Ekkor megszólal mögöttem egy hang, mélyen zengő, mindent átható szavak:
– Add rá a köntösét! – parancsolta. A kezemben egy égkék köntös volt és indultam feléd. Beburkoltalak.
Ernő sírt.
– Lilia, tudod, hogy mit jelent ez?
– Tudom – és elcsuklott a hangja.
– Te is sírsz?
– Nem tudok nem sírni… a kislányunk közeledik.
Lilia szobájának kinyílott az ajtaja. Gábor állt ott.
– Anya, mit csinálsz?
– Látod, hogy telefonálok.
Bea is megjelent.
– Miért sírsz?
– Gyerekek, olyan nagy a boldogság súlya, annyi minden történt rövid idő alatt, és olyan mérhetetlenül szeretem Ernőt. Nincs semmi baj, ne féljetek.
Bea halkan kérdezte:
– El akarsz menni hozzá?
– Nem akarlak itt hagyni benneteket.
– Menj csak, anya, nagyon sokat szenvedtél, amíg ő nem volt.
Ernő hallotta a beszélgetést, és most beleszólt a telefonba.
– Lilia, rendelj egy taxit, de a Főtaxit, a legbiztosabb cég. Lent várlak a taximegállónál, ahol fel szoktál venni.
– Hívok, és majd szólok, hogy mikor leszek ott.
– Feküdjetek vissza. Holnap reggel nem leszek itt.
– Nem baj, mi tudunk reggelizni. Lekísérjünk a taxihoz?
– Nem kell eltúlozni, a ház előtt fog megállni. Most hívom, aztán felöltözőm.
Hívta a taxit.
– Tíz perc múlva itt lesz.
Gyorsan szólt Ernőnek, hogy húsz perc múlva jön. A gyerekek megvárták, amíg elindult. Megölelte őket.
– Nekem vannak a világon a legjobb gyerekeim.
– Nekünk meg a legjobb anyánk.
– És a legszebb – egészítette ki Gábor Bea mondatát.
Ernő a taxik helyén várta. Kifizette az utat és mentek a lakásba. Villanyfényben látta, hogy Lilia nincs kifestve és kócos; így sápadtan, gyűrötten fiatal és védetlen volt.
– Gyere az ágyba, csillagom, ott is beszélgethetünk.
Lilia vállán nyugvó fejét simogatta.
– Olyan megrázó volt, drágám, annyi minden történik egyszere. Kivagyok idegileg, még ha a boldogságtól is.
– A magam módján én is, szerelmem. Úgy érzem magamat, mint egy fiatal fa tavasszal: hallom az ágaimban, a törzsemben a növekedés ropogását, a szél mozgat, fény, árad körülöttem.
– Nem is tudtam, hogy ilyen poétikus tudsz lenni. Bár a versed után tudhattam volna.
– Tudok, de titokban. Olykor verssorok jutnak az eszembe.
– Azokat is felírod?
– Igen, mint a múltkor.
– Miről szólnak a verseid?
– A szerelemről, rólad.
– Elmondasz egyet?
– El, ezen még dolgoztam. Egy dal, a szív dala.
Ernő felült, becsukta a szemét és hallkan mondani kezdte:
Lehet úgy szeretni, hogy kék lesz az árnyék.
És a sötétség napfénnyé válik.
Mikor arcod, az arcomra simul
és