Timár Virgil fia. Babits Mihály
elvégzésére szolgálna. Biztos volt, mint a kertész, hogy virága biztosan, egyformán nő tovább a többivel. Most egyszerre döbbent rá, hogy ennek a kedves fiúnak is megvan a maga külön élete, ki tudja, milyen élet, mely előtte teljesen idegen.
Felszólította a fiút felelni.
– Vágner, fordítsd tovább!
És maga is meglepődött a maga szavától… (Máskor keresztneven szokta nevezni fiait.)
Pista azonban megrezzent, mint aki mély álomból ébred, és nem tudta, hol hagyták abba a fordítást. Timár hökkenve nézte legjobb tanulóját. Csak most vette észre, hogy az arca bágyadt és a szeme tompa, mintha nem aludta volna ki magát. Az egész fiún valami különös szórakozottság ömlött el.
– Mi bajod van, fiam? – kérdezte tőle óra után.
– Semmi – felelt a fiú és sietett eltünni a játszó gyerekek közt.
A hangjában dac szólt. Szemében dac villant. Dacos elhúzódás, mely ebben a korban a legokosabb és legjobb fiúkból sokszor oly váratlan kiütközik. Timár eltünődve nézett utána.
Most már végleg elhatározta, hogy legyőzi vonakodását és meglátogatja délután a fiút.
A Petrezselyem-utca nem tartozott a legjobb hírű helyek közé. A város végén volt, ahol már csak a vásártér következett, a temető és a régi puskaporostorony. Nagy, pruszlikos, ezüstgombos cigánycsapat jött szembe Timárral, zörgő szekerek fojtó port vertek föl. Vánnyadt asszonyok és furcsa lányok álltak a kapukban. Csenevész gyerekek félmeztelen játszottak a fakó fák alatt, ahol az összetiport fekete szeder foltjai maszatolták a port. Egy piszkossárga szálloda öblös kapuja tátogott, be lehetett látni a sivár kocsiszínig. Különös összevisszaság volt a fakóságban, mintha a kisváros szövetének visszája volna ez.
A papot megbámulták, egy-egy gyerek riadtan köszönt. Alig tudott védekezni egy piszkos kézcsók ellen.
– Kis fiam, melyik a Stirling-ház? – kérdezte egy szurtos kölyöktől, mert Sóton a házaknak még neveik voltak inkább mint számaik.
– Majd én elvezetem! – kiáltott egy másik kis nadrágos, s átszaladtak a pap előtt az utca túlsó felére, ahol egy nagy, háromudvaros ház nyúlt vigasztalanul. A kisebb gyerek is jött utánuk, bőgve a krajcárért.
– Kit tetszik keresni? – kérdezte egy nagyocska leány, aki a kapuban ácsorgott.
A pap szinte megrázkódott az undortól, amint belépett az udvarba, mintha egy piszkos folyóba merülne. Ez a ház azok közé tartozott, amilyen minden vidéki metropólisban van egy vagy kettő, valóságos lerakodóhelye a legalsó nyomorrétegnek. Valaha a város büszkesége volt, az első nagyszabású bérházépítmény, emeletes, és Timár bizonyára jól ismerte volna, ha ismerősebb lett volna abban a városban, ahol már több mint egy évtizede élt. A kisváros eszközei és viszonyai nem engedték meg ily óriási építmény tisztaságban- és rendbentartását, s szenny és rendetlenség úgy gyűlt föl évről-évre a sivár hodályban, mint folyóban az iszap. Gazdáról-gazdára ereszkedett a tömb, míg végre a vállalkozó zsidók megunták a küzdelmet karbantartásáért. Ettől kezdve tisztességes ember nem ment többé lakni a Stirling-házba. Az első részben még volt egy bérkocsis, s a kocsikenőcs olajos szaga töltötte az udvart. Az istállót hátul tartották, a harmadik színben, s a lovakat egész nap keresztülvezették a nagy épületen. A sok szegény gyerek örült ennek. A ház belseje mintha folytatása lett volna az utcának. A nyomor kirakodott itt az udvarra, az emeleti gangra, minden ajtó nyitva, veszekedés, gyerekszidás, sírás hallatszott a bűzös zugokból.
– Ilyen helyen lakik a szép Vágner Lina? – kérdezte magában Timár, amint a ferdecipős leányt követte. Homályosan villantak meg emlékében a képek, amiket kurtizánok életéről festettek benne olvasmányai, vagy úri lumpolások félfüllel hallott történetei. Bizony több fogalma volt az alexandriai kurtizánokról – szent Antal korában – vagy azokról, akiket Lukianos leír, mint a maga korának és megyéjének híres lányairól. Vágner Linát – akiről tudta, hogy egy előkelő birtokos szeretője volt egykor, aztán Pestre került, írók és művészek közt élt hírhedt életet, míg vissza nem jött a szülőföldjére – selymek és bársonyok között képzelte: a fiú is mindig olyan csinosan, tisztán volt öltözve. És ilyen házban nőtt fel szegény Pista? E lovak és rongyos gyerekek közt?
– Gyóntatni tetszik jönni? – kérdezte egyszerre a ferdecipős lány, amint fölindultak a második udvar lépcsején az emeletre: s a kérdés új borzadás volt Timár Virgilnek. Egyszerre észrevette, hogy halálmadárszerű asszonyok jelennek meg mindenfelé a szomszéd küszöbökön, kíváncsiság a részvét álarcában.
– Már a pap is eljött – susogják mindenütt.
És árnyék borul az egész udvarra. Pedig már előbb elborult a nap, de mintha csak most lett volna ez fontos. A sivár gang, a hideg konyhák áporodott szaga, a pattogatott kukoricát majszoló éhes gyerekek, a szomszéd haldoklására kíváncsi asszonyok, mind iszonyú puszta fénytelenségben maradtak.
S érezte most Timár, döbbenve, hogy ő pap. Hogy őt egy felsőbb világ küldötte el ide, hogy ő a lelki vigaszt, az utolsó kenetet jelenti ezekben a nyomorult szemekben. S egyszerre, egy pillanatban, iszonyú szégyen töltötte meg, maga sem tudta, mért? Micsoda gondolatok között is jött ide! Krisztus más szemmel nézett Magdolnára. E bűzös udvar levegőjében nem a bűnt érezte meg, hanem a nyomort. S a bűn nem egy neme-e csupán a nyomornak? Timár végtelen részvétet érzett e szegény világgal. S minden fájt neki, még az a szigor is, amivel reggel a fiúra gondolt, ki dacosan felelt neki, mialatt otthon talán az anyja haldoklott…
S a fiú nyitotta már az ajtót – az egyetlen csukott ajtót az udvarban. A fiú megrezzent, amint tanárát meglátta, s a szemei – fényesek, mint a most öntözött virág – rezzenve néztek rá. Mi minden van egy gyermek szemeiben? Megrettenés? Vagy öröm? Dac? Vagy alázatosság? Vagy gyermeki hála és bizalom?
– Miért nem mondtad, hogy édesanyád beteg? – kérdezte a tanár.
Miért is nem mondta. Valami különös, alig is tudatos szemérem tartotta vissza, hogy anyjáról szót ejtsen. Akárki előtt is. Mintha sértés volna anyjára már az is, ha mások csak gondolnak is reá. Ne is gondoljanak rá, felejtsék el, hogy van, ne is legyen többé másoknak, mint neki! Dac, düh és titkos, földalatti szégyen – a Stirling-ház levegőjének egész szégyene – egyesültek ebben a büszke szeretetben. Csak azért is szerette az ő drága, beteg, szép és szeszélyes anyukáját. Szerette, kissé takargató, szégyenlő szeretettel, mely majdnem szerelem volt; sohasem beszélt róla, soha pajtásait nem hívta magukhoz, még azt is eltitkolta, hol laknak.
Most is különös, vegyes érzések fogták el. Restellte egy kicsit, hogy tanárát a konyhán keresztül kellett vezetnie az egyszobás lakásba, meg is volt egy kicsit ijedve. A konyha kicsi volt, nem főztek benne Lina betegsége óta, Pista szokott ott tanulni. Timár megállott a konyha küszöbén és meg volt lepetve. A piszok és nyomor udvarában rendnek és tisztaságnak egy szigete volt ez. (Pista maga tartott mindent rendben, diákos pedantériával.) Timár halk kérdéseket tett a fiúhoz.
– Hogy van?
– Rosszul.
– Ki van mellette?
– Én magam.
– De te nem lehetsz mindig itt?
– Nem, délután is tanítani járok.
– Akkor kire hagyod?
– A szomszédasszony benéz.
– Orvost híttál?
– Az