Timár Virgil fia. Babits Mihály
a tanári volta. Mint a vértesvitézt a vaspáncél, ha ölelni akar. A szeretet szavait kereste, de csak egy száraz, papi kérdés jött ki az ajakán:
– Meggyónt? – kérdezte a síró fiútól.
Pista, mint akit valami hibán kaptak hirtelen, elnyelte könnyeit. Már mentegetőzni akart, hogy mért nem hítt papot. De ebben a pillanatban egy váratlan hang hallatszott a szobából, hol a beteg feküdt. Váratlan, vidám hang, fütty, csattogás, trilla, mintha egy pajkos inasgyerek ujjongása volna, mintha a bujkáló nap csattantana visszhangot, hogy újra kisütött. Timár csak nézett, hogy kerül ez a hang a Stirling-házba? Pista akaratlan elmosolyodott a könnyein keresztül, s kiömlött, mint egy gyerek.
– Ó, a kanári! tessék elképzelni, azt kívánta, hogy kanárit hozzak…
– Kanárit?
– Igen… tetszik tudni, vigasztalás neki, hogyha kanárit hall… mert régen a nagymamánál szokta hallani… mikor még kislány volt…
Timár úgy érezte, kötelessége néhány dorgáló szót tenni erre a bizalmas csacsogásra. Szép dolog, ha beteg anyját kedves emlékeinek feltámasztásával vigasztalja, de ne felejtse el, hogy a betegek igazi vigasza mégis az Úr szentségének vigasza… Senki sem oly erős, hogy ezt nélkülözhetné: bűnös emberek vagyunk mindannyian. Pista egyszerre elborult megint e dorgálásra, oly hirtelen és őszintén mint az április. Hisz épen ez volt az ő legfájóbb problémája! Mert hitt a pokolban, és az Istent odafönn úgy képzelte, mint egy szigorú paptanárt, aki megszabott törvények, fegyelmi szabályok szerint ítélkezik. A megbánás is érvénytelen talán, ha nincs elkönyvelve a gyónócédulán… De hogy hívjon papot? Halál színét-szagát hozza ahhoz, aki úgy fél a haláltól? Sikos olajakat, a latin szavak temetőcsengését? Pap még nem jött úgy a Stirling-házba, hogy nyomában ne kullogott volna a csontos hóhér. (És amit nem mert bevallani Timárnak, nem volt biztos hogy anyja milyen szeszélyben lesz, hogy akarja-e majd látni a papot? mert nem volt valami nagy templombajáró.) Virágokat hozott, kanári madarat, de ezalatt folyton nyomasztá valami furdalás: mert iszonyú kemény az Istennek rendje. (Hátha a fiú kímélő gyengeségéért az anya bünhődik, abban a világban, melyből nincsen visszatérés?)
Mennyit szenvedett Pista ilyeneken! Egy pillanatig megint lesujtotta mindez a furdalás. De… rögtön újra kimosolygott a könnyei közül. Most úgy tünt föl neki Virgil mint egy Szabadító, egy apai Felnőtt, aki csak jön, szól, és már meg van oldva a gyermek szörnyű dilemmája. Pap, tanár, jóbarát… Egy perc, egy gondolat: Timár észre sem vette, egyszerre benn állott a beteg nő előtt.
Félénken és ügyetlenül lépett előre… s váratlan: amint belépett a kis szobába, mintha kilépett volna a Stirling-házból. Egy más miliő volt! Fehér csipkefüggöny kizárta a rettenetes udvart. Barátságos fehérség köszönt a falakról. Tisztaság: a meszelt falak tisztasága, az ágyneműek tiszta fehérsége, egy székre dobott dunna fehérsége. Fényképek és egyszerű virágok. A fiú tankönyvei egy kis asztalkán, kézimunkakosár. És a kanárihang. És az udvarból csak a napfény és verkliszó.
Két keskeny váll emelkedett ki az ágyból, egyszerű hálórékliben.
– Milyen szép a tanár úrtól, hogy idejött – mondta egy gyenge hang, melyből mintha valami kedves irónia csengett volna. – Köszönöm, hogy oly jó a fiamhoz…
Timár hebegett valamit, hogy ez kötelessége.
– Foglaljon helyet. Pista, ültesd le a tanár urat! Ah, ah! – megakadt mert köhögés jött reá. – Hát ne vigye el egy szegény betegnek az álmát!
»Szegény beteg« – mondta; de mosolyogva s gúnyosan mondta ezt, mintha maga sem venné komolyan a baját. Timár (tán valami haldokló Magdolnát várt, tépett selymek és beteg illatok közt) tájékozatlanul nézett hol a nőre, hol a szobára. Lina felfogta ezt a tekintetet.
– Ugy-e milyen szegényesen lakunk? Az ablakot muszáj állandóan csukva tartani, mert mindenféle parfümök jönnek ebből az utálatos házból. Ugy-e, egész kínszenvedés keresztüljönni az udvaron?
– De ez a szoba kedves… derült… – ragadta meg a tanár az első beszédtárgyat, amely kínálkozott.
– Azám, mert én kimeszeltettem, mikor idejöttünk. Látta volna csak régen, avval az undok festéssel! Ah, ah! (Köhögött.) Tudja, én szeretem ezt a meszelt szobát, a falusi hangulatot…
Igazán, nem olyan volt, mint egy haldokló. Csak sápadt, áttetsző arcán, lázas szemein látszott a betegség. Timárnak feltünt a nyugodt fölény, amivel mindjárt társalgásba kezdett, s mikor a falusi hangulatot említette, egyszerre megérezte rajta, maga se tudta, mért, a nagyvárosi nőt. Azt is észrevette, hogy a fadeszkás éjjeli szekrényen egy francia regény hever.
Pista ezalatt egyre a beteg mellett settenkedett, vánkosát igazgatta, a kezét ajkához emelte, megsimította a homlokát, ügyetlen, fiús gyengédséggel, miközben folyton az óráját nézte. Végre megszólalt:
– Tanár úr kérem, nekem most muszáj elmenni tanítani. Mama, majd beküldöm a Wittmannét. Mama kérlek, igérd meg, hogy nem fogsz cigarettázni! Tudod, mit mondott az orvos.
A beteg mosolygott:
– Nem sokat adok én a doktorokra, fiam!
– No de az nem úgy van, mama, ha egyszer valaki olyan beteg…
– Talán nem is vagyok én már olyan beteg, mint hiszitek!
– Igazán? Jobban érzed magad? – kiáltott Pista, aki már egészen feledte könnyeit. De Linán egyszerre megint heves köhögési roham vett erőt, mire a fiú kifakadt idegesen, hogy ő nem megy el addig, míg meg nem ígéri, hogy nem cigarettázik.
– Ugyan már ne szekírozz! – köhögött az anya. Pista, egyszerre elszégyelve magát, dédelgető mozdulattal kezet csókolt és némán somfordált az ajtó felé. De onnan mégegyszer visszafordult:
– Elfelejtettem a selyembogarakat!
Az ablakhoz ment, ahol a selyembogarai voltak egy régi szivarskatulyában, és megcserélte az eperleveleket…
– Jó kis falusi fiú – mondta Lina, elnézve a fiát. Amint azonban Pista kitette a lábát az ajtón, egyszerre mintha kicserélték volna. Megrántotta a vállát, idegesen fölült az ágyában.
– Eh! – mondta. – Mit ér minden? Meghalok!
Timár ijedten nézett rá. A nő szemei lázasan ragyogtak.
– Nézze, – mondta – ne haragudjon, de úgy félek, olyan rettenetesen félek néha… A fiamnak nem merem mondani, de valakinek muszáj, hogy elmondjam. Maga végre is pap…
S már megint mosolygott.
– Maga nem látszik nagyon szigorúnak. A doktor olyan szigorú, s mindig szalad… Ah, ah!
A köhögés most sokáig tartott. Timár avval a gondolattal ült ott, hogy megbánásról, gyónásról beszél majd… kereste a szókat. De a nő sovány ujja egyszerre tapogatózni kezdett az éjjeliszekrényen.
– Legyen szíves… Ezt a kis kazettát…
A kazettát kulccsal nyitotta ki. A fiától rejtegetett cigaretta és gyufa került ki belőle. A beteg rágyujtott.
– Ugyis meghalok – mondta. Majd látva a pap hökkent ábrázatát, elkacagta magát:
– Azért ne gondolja, hogy rossz vagyok! Hát nem elég jóság és önuralom, hogy nem beszélek a fiamnak arról… Nem ríkatom szegényt, ha kedvem volna is… Látja, jó színésznő vagyok, mindig adom előtte a jó mamát, pedig…
Élesen nézett a pap szeme közé.
– Tudja,