Timár Virgil fia. Babits Mihály
Timár tettét, kifogásolta bár, hogy nem kérte előbb priori tanácsát (akkor a cselédszobák valamelyikében helyezték volna el a szegény Pistát). De egészben véve az volt a vélemény, hogy az igazi pedagógusnak, s az egyszerű, apostolian emberszerető papnak példás cselekedetét művelte rendtársuk.
Timár egyébként még aznap szerzett Pistának új lakást. Ős vendég a feketekávéra, megjelent a refektóriumban Bögözi, a helybeli klerikális ügyvéd, s készséggel felajánlotta, hogy ő veszi házához a fiút. Bögözi nem mulasztott el semmi alkalmat szívességet tenni a papoknak; gazdag ember volt, de minden érdeke, egész élete egyházi összeköttetései körül forgott. Pistát avval az egy kikötéssel fogadta gyermekei közé, hogy legkisebb fiának, a bumfordi Lajkónak, segítségére lesz a tanulásban.
Bögözi eljárt a gyermek hagyatéki és árvaszéki ügyeiben is. Kitűnt ekkor az írásokból, hogy Pista valódi keresztneve nem Pista, hanem Vilmos. Miért hítta az anyja Pistának? Talán a falusias nevet szerette, talán gyűlöletes volt ajkának a másik…
Pista a temetés után azonnal átköltözött Bögöziékhez. Előbb elment köszönetet mondani Timárnak.
– Azért tovább is az én fiam maradsz… úgyebár? – Kissé elcsuklott a tanár szava; mert a cisztercita iskolák minden hagyománya tiltá, ekkora melegséget árulni el egy diákkal szemben, kit a fegyelem kimért távolában illendő tartani. De tiltotta Timár természetes zárkózottsága is; majdnem úgy érezte, mintha lelke szemérmét meztelenítné meg… És mégis jól esett! (Mennyi érzelemnek kell vajudni néha, míg néhány lélekfoganta szócska megszületik!..)
Pista kissé meghatva és megtisztelve is érezte magát, hiúságának hízelgett a tanár kívánsága, mintha a jó tanulónak, a zseniális fiúnak szólna az. Hallgatott, és csak a második kérdésre mondta ügyetlen:
– Hát hogyne… ha meg tetszik engedni.
Abban állapodtak meg, hogy Pista minden vasárnap délután meg fogja látogatni Timárt, szép időben elmennek sétálni, máskor olvasnak együtt vagy fordítanak valami nehezebb szöveget. Timár szenvedélyes tanár volt és tanári hiúságának nagy kielégüléseit várta ettől az intím tanítástól.
– A vendégem leszel – mondta a fiúnak és nagy örömére esett ezt a szót használni, mely oly szokatlan volt az ő szájából, s kivált egy diákról – szinte forradalom. Sziklák és falak – természet s megszokás – mennyi hideg keménységet kelett áttörnie e lélekömlésnek! De kitört a lélek, az elzsilipelt, negyvenéves erő – szeretni, akit lelt!..
A szegény Lina bútorait, holmiját eladták, és Timár a kanárit kérte magának, ezt a kis kalitba zárt hangos életet, magányos, papi cellájába… Most már kívánta az életet, a hangot, mely Pistáról és szegény anyjáról fog beszélni neki. A fiú hát az első vasárnap egy zöld kalitkával a kezében jelent meg a tanári folyosón, kissé szégyenkezve, hogy meglátják, és tünődve a szavakon, micsoda formában ajánlja föl a kanárit Timárnak – ajándékul? Timár elfogadta a gyermek ajándékát, mert úgy érezte, ez ismét szorosabbra kötözi a viszonyt kettőjük közt; de ettől fogva kötelességének tartotta, hogy ő is mindenféle ajándékokat adjon a fiúnak: könyveket vett neki és vasárnap válogatott ozsonnákkal várta; egyébiránt minden szükségessel ellátták Bögöziék.
Timár a negyvenedik év felé járt ekkor, túl azon a koron, melyet a nagy katholikus költő életünk közepének nevez, s mely oly kritikus kor a magányos férfiúra. Timár e tájban kezdte először céltalannak látni az életet és estéin néha irtózatos sivár érzéssel feküdt le. Élete szigorúságából nem engedett semmit; most is tanult, olvasott lankadatlanul, mint aki valami célra tör: de ijedten kezdte sejteni, hogy a könyvek nem adhatnak neki többé semmi lényegeset és hogy tanulásának voltakép célja nincs. Azelőtt, fiatalkorában, érezte napról-napra, hogy fejlődik, gazdagodik a lelke ezekből a könyvekből: most csak szomorú stagnálást érzett egyhangú időtöltésében. Miért még tanulni? Most már világosan látta, hogy soha egy igazi titkot – amit érdemes megtudni – nem tud meg. S kinek használ az, amit ő tudhat? Irjon? De fájdalmas meddőség érzése ült benne. Mi van az ő lelkében, amit nem könyveiből szívott? S minek újra leírni, amit már leírtak? Irígykedve gondolt másokra, Gombos Cirillre, aki öt könyvből összeüt egy hatodikat, s boldog a tudatban, hogy szerény, de hasznos munkát végzett. Fordítani próbált: Kapisztrán János egy francia életrajzát magyarra ültetni. De ez a munka nem elégítette ki.
Rendtársainak megvoltak az apró intrikáik, kis versengéseik: szinte irígyelte, hogy ezek annyiok életét betöltik. Ó Istenem, hát minden kis bűnnek, irígységnek, hiúságnak, megvan a maga életcélja: csak a jóság nem tud mit csinálni magával? Imái nem segítettek rajta. Az Isten nem válaszolt neki; s ő nem volt elég gazdag már, hogy kielégítse a párbeszéd egy néma Istennel, hogy mindig csak adjon és sohase kapjon. Néha kedve volt sírni, mint gyermekkorában, jelenést kívánt; mint a szentek, bálványra lett volna már szüksége, mint egy látócsőre, amely az Istent közel hozza hozzá. Az ember, ha már nem fiatal, az Istennel együtt sem elég többé önmagának. Timárban földerengett az élet titkos igazsága: hogy csak az él igazán, aki másért él. A szeretet az Isten grádicsa.
Az első vasárnap délutánok alig különböztek valami különórától. Tulajdonképen nem volt mondanivalójuk egymáshoz. Timár kikérdezte a fiút egész heti élményeiről, olvasmányairól; s aztán elővettek valami súlyosabb auktort, vagy Timár felolvastatta Pistával egy-egy dolgozatát, Pista feszélyezve ült a plüs fotölyben s a világért sem szólt volna egy szót, míg Timár nem kérdezte; az pedig néha kínosan kereste a kérdést. Ezért hosszú hallgatások voltak. Pista mindig pontosan jelent meg megszabott órára, és ha néha pár perccel előbb talált érkezni, a folyosón várt és drukkolt, míg órája ütött: a világért sem ment volna be előbb. Ugyanekkor, a dupla ajtón belül, Timár is türelmetlenül nézte az óráját, leste a kopogást.
Ez a türelmetlenség lassankint kisugárzott az egész napjára. Már nem tudta nyugodtan olvasni ünnepdélelőtti kedves Aeneisét; idegesen lapozgatott benne s közben a gyermek multheti szavaira gondolt… Ma erről és erről fog vele beszélni – tervezte – ilyen és ilyen olvasmányokat fog ajánlani neki… Türelmetlensége kicsalta a rendház előtti feltöltött terraszra, ahol így mise után rendtársai szoktak föl-alá sétálni a vasárnapi fényben, és nézni a templomból kijövő közönséget; ő azelőtt sohasem jelent meg ott köztük. Elegánsan hullámzottak a fekete-fehér reverendák; Szoboszlai szabadon vizsgálta a nőket, mint egy gavallér. Egy-egy úri társaság megállt pillanatra a papokkal csevegni.
Конец ознакомительного фрагмента.
Текст предоставлен ООО «ЛитРес».
Прочитайте эту книгу целиком, купив полную легальную версию на ЛитРес.
Безопасно оплатить книгу можно банковской картой Visa, MasterCard, Maestro, со счета мобильного телефона, с платежного терминала, в салоне МТС или Связной, через PayPal, WebMoney, Яндекс.Деньги, QIWI Кошелек, бонусными картами или другим удобным Вам способом.