Timár Virgil fia. Babits Mihály
látogatásának a Stirling-házban azonnal híre ment. A refektóriumban enyhén tréfálkoztak.
– Persze kiválasztotta, hova kell legelőbb elmenni! Ki hitte volna a mi derék Virgilünkről.
– Lassú víz partot mos – vetette közbe gonoszul Lesinszky.
Az igazgató is megszólalt:
– Hát az szép asszony volt, nem lehet tagadni! Emlékszem még, mikor bejött a városba a Dancsai úrnak a kocsiján, mindenki róla beszélt. Nem volt olyan szép asszony több Sóton…
– Nem asszony az máig se – mondotta Szádi Márk.
– De lány se! – vetette közbe Szoboszlai.
– Lányasszony! – kiáltott Gombos Cirill.
– Á, Márton-lúd az már – szólt Lesinszky, legyintve nagy, kövér kezével.
– Beteg – mondta Timár. – Betegen él a fiával és nagy szegénységben.
– És Virgil megtanulta az evangéliumból, hogy a Magdolnáknak van legnagyobb szükségük a vigasztalásra…
Timár sietve menekült föl ilyenkor cellájába, de ott se maradt sokáig; Sót lakosai meglepetve állapították meg, hogy most majdnem az egész délutánjait sétával tölti és árván hagyja kedves könyveit. Nem érdekelték az olvasmányok, élni kezdett; elnézte a gyermekeket az iskolában, az embereket az utcán, rókáit a szőllőben, a fákat, virágokat. Néha kezébe vett egy könyvet, modernebb életrajzait kereste kedves szentjeinek, Gebhardtot kezdte el; de szent Katalinról mindjárt a Vágner Lina szobájára gondolt, hervadására, fenyegető halálára és bűnös életére, bűnre és erényre… Ember volt. Sajnálta és szerette ezt a szegény nőt úgy, ahogyan látta, mint anyát, beteget, jóságával és rosszaságával, szelídségével és cinizmusával, – ítélkezés nélkül… mint ember az embert… bár a pap is beleszólt olykor és aggódva kérdezte magától: kárhozat állapotában szenderül el a szegény Lina? Kínozta ez a gondolat naiv papi szívét és szemrehányásokat tett magának, hogy nem beszélte rá a gyónásra. Eszébe jutott gyermekkora, amikor a hit hőse akart lenni, a vad gúnyokat eltűrő mártírok; és mélabús szégyenkezéssel gondolt önmagára, hogy olyan gyáva volt… meghátrált… egy szelíd mosoly előtt! Egyre látta a Linának szelíd, irónikus mosolyát…
Úgy érezte, mintha valamit nem teljesített volna: hogy még egyszer el kellene menni, papi kötelességből, a Stirling-házba. És eszébe jutott a megilletődés, amely elfogta, mikor a piszkos emeleti gangon, a halálos beteg ajtajában, egyszerre csak papságát érezte… De jól tudta, hogy nem fog elmenni, hacsak valami új motívum nem adódik. Ó micsoda pap ő?!
Egy napon aztán a Vágner Pista elmaradt reggel az iskolából. A tanár kedvetlen volt és türelmetlen egész délelőtt. Az a különös érzése volt, hogy akármi történt is, Pistának át kellett volna szaladnia hozzá, értesíteni őt. Egész délután várta szobájában, noha biztosan tudta, hogy nem jön el.
Végre nem bírt győzni türelmetlenségén, és elindult maga a Stirling-ház felé. Némi elfogódottságot érzett, amint keresztülment a szennyes udvar bámész közönségén, a pletyka szemek között, akik látják, hogy másodszor jár itt. Az ajtó nyitva volt. Timár tanácstalanul állt meg a konyhában, hogy bemenjen-e? Végre benyitott.
A fiú ijedten ugrott föl az ágy mellett valami térdeplő helyzetből. Lina mozdulatlanul hevert az ágyon, s az arca félig el volt takarva. Az ablak nyitva volt, s a Stirling-ház minden hangjai s bűzei beszálltak. A fiú merev szemekkel bámult a tanárra, mintha nem is ismerné; szemei szárazok voltak.
Timár egyszerre megértette a helyzetet.
– Mikor történt? – kérdezte halk hangon.
– Ma… délután… – felelt a fiú. Timár egy pillanatig hallgatott és gondolkozott, mit szokás ilyenkor kérdezni.
– Ki volt mellette?
– Wittmanné… a szomszédasszony…
– És most magad vagy? Hova ment Wittmanné?
– Nem tudom… Mindjárt jön.
Hallgattak. Mindkettőjüket feszélyezte a halott jelenléte. Timár végre kiintette a fiút a konyhába. Pista engedelmesen ment utána.
– Sokat szenvedett? – kérdezte még Timár.
– Nem. Nem volt magánál.
Szótalan álltak sokáig a hideg köveken. Egyik sem nézett a másikra. Végre a tanár habozva megszólalt:
– És most ki fog terád gondot viselni?
Pista közömbösen felelt, mintha a kérdés nem is érdekelné.
– Nem tudom.
– Nincs senki rokonotok?
– Nem tudom.
Timár eltünődött. Lina azt mondta, hogy írt a fiú apjának… Nem tudta, hogyan beszélni erről Pista előtt.
– Az árvaszék majd intézkedni fog – mondta végre, csakhogy mondjon valamit.
A fiúnak könny jött a szemébe.
– Ülj le – nyugtatta Timár, és maga is leült a sárga konyhaágyra (amelyben Pista szokott most aludni).
Némán várták azután Wittmannét. Timárnak oly különös volt ez az egész helyzet: hogy történik vele valami, hogy köze van másnak életéhez, szenvedéseihez; sohasem hitte, hogy ez még megeshetik; szinte egy kis büszkeséget érzett… Pista gondolattalanul várta, hogy mi lesz vele? A macska előjött és a fiú lábához dörzsölődött, Pista szórakozottan simogatta a szőrét.
Végre a pap kirázta magát a kábultságából.
– Imádkozzunk – mondta és bement a halotthoz. Pista megállt az ajtóban, összekulcsolta a kezét, és arra gondolt: mért nem tud ő semmi igazi fájdalmat érezni, mikor az anyukája meghalt; és hogy tulajdonképen nem is sírt még.
Az árnyak előjöttek a zugokból és sötéten elfeküdtek a padlón, mire Wittmanné visszajött. Tőle megtudott Timár egyetmást a részletekről: a temetkezési egylet fogja eltemetni az elhunytat; Wittmanné mindent elintéz, szívességből, mert sajnálja a szegény gyereket, – hogy az a könnyelmű teremtés így hagyta a fiát! nem jobb lett volna kiadni a házból? nem való az ilyeneknek gyereket nevelni. Az igazat megvallva, Wittmanné szinte élvezett, mint az ilyen vénasszonyok szoktak a halállal való foglalatosságban; elemében volt és érezte fontosságát; hivatalos képpel tuszkolta ki őket a szobából, hogy a halottat fölöltöztesse.
Már késő este volt.
– Hol fogsz ma aludni? – kérdezte Timár a fiútól.
– Nem tudom – felelt Pista.
Timár arra gondolt, hogy ilyenkor rokon vagy jóbarát magához szokta venni a gyermeket, hogy ne aludjon a halottasházban. Eltünődve nézett a tanítványára.
– Ad neked a Wittmanné vacsorát?
– Nem tudom.
Timár beszélt Wittmannéval, az asszony csakugyan hozott valami harapnivalót, amit a fiú, ott a konyhában, étvágytalanul, de engedelmesen felvillázott. Szállást is akart adni Wittmanné (ő majd ott marad éjszakára a halottal), – de amint Timár meglátta a helyet, és a piszkos gyerekeket, akikkel Pistának egy ágyban kellett volna aludnia, undorral hőkölt vissza.
– Majd eljössz velem – mondta a fiúnak. – Majd csinálunk neked helyet ez éjjelre.
A fiú hagyta, hogy