Magyar népdalok (Magyar remekirók 54. kötet). Endrődi Sándor

      Gyujtsd föl, babám, gyujtsd föl

      Lobogós tüzedet!

      Hadd melegitsem meg

      Gyenge kezeimet.

      Gyenge kezem fázik,

      A szavam hibádzik.

      Piros csizmám sarka

      Ablakodnál ázik.

      Ha bemegyek, ha bemegyek a templomba,

      Rávetem szemem galambomra;

      Teszek neki olyan fogadást,

      Soha, soha, soha el nem hagyjuk egymást.

      Ha bemegyek, ha bemegyek a templomba,

      Rávetem a szemem a papra;

      Teszek neki olyan kacsintást,

      Elfelejti, elfelejti a létániát.

      Ha kimegyek, ha kimegyek a tanyára,

      Ránézek a kevély ispánra;

      Mondok néki olyan jóestét.

      Elfelejti, elfelejti a keresztnevét.

      Ha elmészsz is rózsám, ne hagyj itt engemet,

      Ne vidd el magaddal minden jó kedvemet.

      Elejted orsódat, nem lesz ki feladja,

      Bánatos szivedet ki megvigasztalja.

      Nem lesz, ki kapudnak küszöbét őrizze,

      Nem lesz, ki lepergő könnyed letörölje.

      Ha én rózsa volnék,

      Hamar elhervadnék,

      Senki rám nem nézne,

      Senki nem szeretne.

      Ne mondj hát rózsának,

      Engem violának,

      Egy viola-szegfüt

      A nyári nap elsüt.

      Bizony, ha lehetnék,

      Én csak galamb lennék;

      Oh hová nem mennék,

      Ha most repülhetnék!

      Sem rózsa nem leszek,

      Sem galamb nem leszek,

      Mert én, édes rózsám,

      Csak a tied leszek.

      Ha én tudtam volna

      Szived álnokságát;

      Elkerültem volna

      Szerelmed hálóját.

      De el nem kerültem,

      Haj, belemerültem!

      Mint csikó kantárba

      Bele keveredtem.

      Azért én nem bánom,

      Ha megvetettél is,

      Parancsol az Isten

      Szeretőt nékem is!

      Haja, haja! hajnal akar lenni,

      A szeretőm haza akar menni;

      Az ajtóját be nem tudja tenni,

      Az ágyára le sem tud feküdni.

      Haja, haja! ha én oda mennék,

      Az ágyára haj! én lefeküdnék:

      Két karomat alá rakogatnám,

      Két orczáját körülcsókolgatnám.

      Hallod-e te, barna menyecske,

      Mi van a kötődbe bekötve?

      – Piros alma, gömbö-gömbö-gömbölyü,

      Kóstolja csak, jaj, de jó izü!

      Mit tagadod, rózsám, hogy szeretsz,

      Hisz te arról semmit nem tehetsz.

      De minek is taga-taga-tagadnád,

      Ugy is tudja az egész világ!

      – Fogadásom tiltja szeretni,

      De nem a legényre nevetni.

      Kijátszom a tila-tila-tilalmat,

      Ugy szerettetem el magamat!

      Ha nem voltál jó szerető,

      Boritson el a temető.

      Vigyen el a sárga halál,

      Takaríjjon szárnya alá.

      Ha nem voltál igaz hozzám,

      Mért csókoltad meg az orczám?

      Hagytál volna békét, rózsám,

      Ne is szóltál volna hozzám!

      Haragszik a rózsám anyja,

      Hogy engem szeret a fia;

      Ha haragszik, tegyen róla,

      Vessen békót a lábára!

      Pányvázza ki mályvafára,

      Szivárványszin-pántlikára,

      Engem hivjon istrázsára,

      Ott is én leszek a párja.

      Három csillag van az égen egy sorba,

      Három szeretőm van nékem egyforma.

      Három között azt az árvát szeretem,

      Édes anyja árván hagyta énnekem.

      Három dinnye van egy száron, mind sárga,

      Három szeretőm van mostan, mind árva,

      Három közül a legszebbik halovány,

      Arra illik az én csókom igazán.

      Három levele vagyon az epernek,

      Három szeretője van a legénynek.

      Szétszakasztom az epernek levelét,

      Elhagyom a szeretőmnek kettejét.

      Három fehér kendőt veszek,

      Ha felteszem, fehér leszek,

      Fehér leszek mint a hattyu, mint a hattyu,

      Nem csókol meg minden fattyu.

      Három piros kendőt veszek,

      Ha felteszem, piros leszek,

      Piros leszek mint a rózsa, mint a rózsa,

      Rám illik a babám csókja.

      Három