Magyar népdalok (Magyar remekirók 54. kötet). Endrődi Sándor

      Egész éjjel nem aludtam egy órát,

      Hallgattam a kedves rózsám panaszát.

      Éjfél félé elfáradt a jobb karom,

      Bal karommal öleltem a galambom.

      Ha meguntál, kedves rózsám, szeretni,

      Szabad neked más szeretőt keresni.

      Adjon isten szebbet, jobbat nálamnál,

      Hej, de nekem csak olyat mint te voltál!

      Egy fekete holló szállott ablakomra,

      Az ablakrostélyon mind csak az koccsintsa,

      Nem leszel te babám szabad soha,

      Szabad soha.

      Azt is súgta holló a fülembe,

      Azt is súgta holló a fülembe,

      Nem ülsz többé rózsám, az ölembe,

      Az ölembe.

      Elmennék én tihozzátok egy estve,

      Ha az anyád a kapuban nem lesne,

      Ott sem tennék, kedves rózsám, egyebet:

      Szűz válladra hajtanám bús fejemet.

      Nem járok én többet kurta subába,

      Nem járok én a rózsám udvarába!

      A minap is, hogy ott voltam egy estve

      Már az anyja az ablaknál kileste.

      Elment az én rózsám

      Idegen országra;

      Azt izente vissza,

      Hogy menjek utána.

      Hogy ha én azt tudnám:

      Melyik uton ment el,

      Azt én felszántanám

      Aranyos ekével.

      Azt én be is vetném

      Apró szemű gyöngygyel,

      El is boronálnám

      Sürü könyeimmel.

      Azt én meggyászolnám

      Délig feketével,

      Délután pediglen

      Patyolat fehérrel.

      Elment messze az én párom,

      Szerencsés útakon járjon.

      Csendes folyóvizet igyék,

      Ott is rólam gondolkozzék.

      Visszatérte könnyü legyen,

      Az ösvénye rózsa legyen.

      Puha moha a párnája,

      Rólam legyen álmodása.

      Elmész úgy-e? el bizony én.

      Itt hagysz úgy-e? itt bizony én.

      Elmentedet nem kivánom.

      Visszajöttöd holtig várom.

      De te elmész, engem itt hagysz,

      Szivemre nagy bánatot hagysz.

      Ha elmész, csendesen járjál,

      Csendes folyóvizet igyál.

      Akkor jussak én eszedbe,

      Mikor kenyér a kezedbe.

      Akkor se jussak egyébről,

      Csak az igaz szeretetről.

      Elvesztettem lovam

      A bükkös erdőben,

      Elszakadt a csizmám,

      A nagy keresésben.

      Ismerem a lovam

      Csengője szaváról,

      Ismerem a babám,

      Kevély járásáról.

      Ne keresd a lovat,

      Be van az már hajtva,

      A székház udvarán

      Szól a csengő rajta.

      Ne keresd a babád,

      Szavát már nem tartja,

      A biró fiával

      Lakodalmát tartja.

      Elvirágzott már a búza, kaszálják,

      Búza között búzavirág, levágják;

      Viszik már a regementet,

      Vágják ott is már a rendet,

      Hej, csak az én virágomat ne bántsák!

      Elvirult már az én kincsem, kedvesem,

      Fáj a szivem érette nagy szüvesen,

      Elsirattuk a falevél-éréssel,

      Há! mit teszek árván maradt szüvemmel.

      Virágáért szomorkodik a mező,

      Koronáját busulgatja az erdő,

      Én meg téged szomorgatlak, jó lélek,

      Szivecskédet, szerető lelkecskédet.

      Kertecskémben hangicsáló kis madár,

      Árva vagyok, te is csak úgy maradtál.

      Csáljunk egyet, menjünk a temetőbe,

      Nagy búbánat van úgy is a szivünkbe.

      Énekeljünk egy szomorút szivünkből,

      Sirassuk meg kedvesemet mindkettűl,

      Hadd hallja meg halhatatlan álmába,

      Há! hogy örökké sir a lelkem utána!

      Én vagyok a falu rossza egyedűl

      Engem ugat meg a kutya messziről.

      Bepanaszlom az Istennek magának:

      Mért tartanak engem világ rosszának.

      Nem szerettem életemben csak egyet,

      Azt is elvették tőlem az irigyek.

      Nem kivánok én azoknak egyebet:

      Próbálják meg az én bús életemet!

      Én vagyok az a gerlicze,

      A ki párját elvesztette;

      Egy vadgalamb elkergette

      Szerelmünket irígyelte.

      Kis kertemben cserfa ződül

      Tetejibe vadgalamb ül.

      Hogyne