Magyar népdalok (Magyar remekirók 54. kötet). Endrődi Sándor

      A pünkösdi rózsa kihajlott az utra,

      Az én szekeremnek kifelé a rudja.

      Jóra-e vagy rosszra, a jó isten tudja,

      Minden horgast-borgast ő fordíthat jóra.

      Kimenék, kimenék, kimenék az utra,

      Látám édesemet, ő is láta engem,

      Akarám kérdeni, szánom busitani,

      Mint gyenge iffiat megszomorítani.

      Áldott az az anya, ki tégedet szült volt,

      A ki téged szült volt, téged fölnevelt volt,

      Adjon isten annak ezernyi ezer jót,

      Ki a te bölcsődet megrendítette volt.

      Nem egyszer, nem egyszer, ezernyi ezerszer,

      Ugy halottam, rózsám, rózsafán termettél,

      Piros pünkösd napján hajnalban születtél,

      Áldott az a napom, melyen megszerettél!

      Aranyos pillangó az ágon,

      Nem kap szivem többé a lányon,

      Mert a lány pillangó a réten,

      Hamar odább ád a legényen.

      Eresz alá fészkel a fecske,

      Szeretőnek jobb a menyecske;

      Liliomkarját, ha kitárja:

      Szeretőjét keblére zárja.

      Árokparti csalány,

      Kökényszemű kis lány,

      Eszem a szemedet

      Mért vagy oly halovány,

      Nem vagyok halovány,

      Mind ilyen a leány,

      Kinek a gyűrűjét

      Más hordja az ujján.

      Hervadj, rózsa, hervadj,

      Már az enyém nem vagy;

      Mig az enyém voltál,

      Piros rózsa voltál.

      Nem tehetek róla,

      Hogy szerelmes vagyok,

      Az anyám is az volt,

      Én meg lánya vagyok.

      Arra alá Baranyában

      Jó természet van a lányban,

      Maga mondja a legénynek:

      Adjon isten engem kendnek!

      Mondd meg hugám a nénédnek,

      Adjon csókot a legénynek!

      – Nem mondom meg a nénémnek,

      Magam is adok szegénynek.

      Arra kérem Teremtőmet,

      Adja vissza szeretőmet;

      Ha nem mostan, ha nem mostan, tehát máskor,

      Kukoricza-kapáláskor.

      Irigyeljék az emberek,

      Hogy én, rózsám, tied leszek;

      Tied leszek, tied leszek nemsokára,

      Vén asszonyok, rossz asszonyok bosszujára.

      Árva vagyok mint gerlicze,

      Mint a kinek nincs senkije,

      Árva vagyok apa nélkül,

      De még inkább anya nélkül.

      Nincsen senki, ki szeressen,

      Csak a rózsám s a jó isten –

      Én is árva, te is árva,

      Bujjunk egymás árnyékába!

      Az ég alatt, a föld szinén,

      Nincsen olyan árva mint én.

      Nincsen apám, nincsen anyám,

      A ki gondot viseljen rám,

      Minden virág virágozik,

      Csak az enyim hervadozik,

      Hadd hervadjon, hadd száradjon,

      Csak az isten el ne hagyjon.

      Segélj meg oh én istenem,

      Te légy nekem hű vezérem,

      Hogy egy társat találhassak,

      Kivel holtig maradhassak.

      Az én ágyam lába

      Muskátlinak ága,

      A fejtől valója

      Rozmaringnak ága.

      Haja rózsa, rózsa!

      Lehajtom fejemet,

      Babám, az öledbe,

      Kicsordul a könnyem

      Piros kötényedbe.

      Haja rózsa, rózsa!

      Lehajtom fejemet,

      Babám, a válladra,

      Kicsordul a könnyem

      Feszes dolmányodra.

      Haja rózsa, rózsa!

      Az én galambomnak

      Partba van a háza,

      Csinos házeleje,

      Tükör az ablaka.

      Az ablaka alatt

      Csergő patakocska,

      Abban mosakodik

      Páros galambocska.

      Ha egyik legény vón,

      A másik meg leány!

      A legény én volnék,

      A lány meg te, rózsám!

      Az én rózsám jó kedvéből, haj, haj, haj,

      Almát adott a zsebéből, haj, haj, haj,

      A kendőjét is id’adta, haj, haj, haj,

      Hogy mossam ki vasárnapra, haj, haj, haj.

      Édes rózsám válj ördöggé, haj, haj, haj,

      Vigy el engem egy kevéssé, haj, haj, haj, haj,

      Csak a pitarajtó mögé, haj, haj, haj,

      Váljunk ketten egy ördöggé, haj, haj, haj.

      Az én rózsám szemöldöke

      Többet ér, mint a hat ökre;

      A hat ökre szántó-vető:

      De a rózsám hű szerető.

      Az én rózsám