Magyar népdalok (Magyar remekirók 54. kötet). Endrődi Sándor

      A csap-utczán végig, végig, végig,

      Minden kis kapuban virág nyilik,

      Minden kis kapuban kettő, három,

      Csak az enyém hervadt el a nyáron.

      Ne vigasztalj, édes, kedves anyám!

      Hadd sirjam ki magamat igazán.

      Ki megbántott, megsegit a bajban:

      A jó Isten majd könyörül rajtam!

      A fekete holló gyászt visel magáért,

      Én is gyászt viselek jegybeli mátkámért,

      Jegybeli mátkámért mit nem cselekedném,

      Tenger sürű habját kalánnal kimerném,

      Tenger fenekében gyöngyszemeket szednék,

      Jegybeli mátkámnak gyöngybokrétát kötnék.

      Küküllő kövecse kalamáris volna,

      Tenger sürű habja mind tintalé volna,

      Mezőn mennyi fűszál mind pennaszál volna,

      Fán a mennyi levél mind papiros volna,

      Bánatom leírni adnak is sok volna.

      A fényes csillag is

      Ballag haza felé, –

      Ballag barna legény

      A galambja felé.

      De mig oda ballag

      Jóformán megvirad,

      Gyenge szerelmöknek

      Hamar vége szakad.

      A kend édes anyja

      Megátkozott engem,

      Hogy a fekete föld

      Borítson be engem.

      Ne átkozzon engem,

      Nem vagyok én oka,

      Mert én az ő lányát

      Nem szerettem soha.

      A kit én szeretek,

      Meg van az szeretve,

      Ha rá tekintek is,

      Elfakad nevetve.

      A pünkösdi rózsa

      Kihajlott az utra, –

      Eredj oda, rózsám,

      Köss bokrétát róla,

      Tedd az öved mellé

      Két szemem láttára,

      Viseljed, galambom,

      Lányok boszujára!

      A ki a rózsáját igazán szereti,

      Záporeső esik, mégis megkeresi.

      Lám én a rózsámat igazán szeretem,

      Záporeső esik, mégis megkeresem.

      Akkor volna szép az erdő,

      Ha lány volna a kerülő.

      Csili-csalárom! Csili-csalárom!

      Ha lány volna a kerülő.

      Megkerülném én az erdőt,

      Megcsókolnám a kerülőt.

      Csili-csalárom! Csili-csalárom!

      Megcsókolnám a kerülőt.

      Áldd meg isten azt az utczát,

      Kibe az én rózsám sétál;

      Kirakatom gyémántkővel,

      Nézzen bele este, reggel.

      Verd meg isten azt az utczát

      Kibe az irigyem sétál:

      Kirakatom beretvával,

      Essen bele térdenállva!

      Állj előmbe, rózsám, hadd bucsúzzam tőled,

      Ha el nem bucsúzom; bujdossunk el ketten!

      Vagy meghalok érted,

      Vagy enyimmé tészlek,

      Édes szivem!

      Fekete két szemed mire csalt meg engem?

      Gyenge szép termeted mire hozott engem?

      Vagy meghalok érted,

      Vagy enyimmé tészlek,

      Édes szivem!

      Ne menj el, galambom, ne repülj el tőlem,

      Jőjj vissza madaram, szállj bé ablakomban!

      Vagy meghalok érted,

      Vagy enyimmé tészlek,

      Édes szivem!

      Ha elmégy is szivem, csak hozzám igaz légy,

      Igaz szereteted hamisra ne forditsd!

      Vagy meghalok érted,

      Vagy enyimmé tészlek,

      Édes szivem!

      Amerre én járok, még a fák is sirnak,

      Gyenge ágairól a levelek hullnak.

      Hulljatok, levelek, rejtsetek el engem,

      Mert az én galambom sírva keres engem.

      Hulljatok, levelek, sűrűn az utamra,

      Hogy ne tudja rózsám: merre ment galambja.

      A malomba mentem,

      Tiszta buzát vittem,

      A szerelem miatt

      Meg nem őrölhettem,

      Mit tehetek róla,

      Hogy szerelmes vagyok!

      Az atyám is az volt,

      Én a fia vagyok!

      Amott egy kis madár

      Elhagyta az ágát,

      Ágról ágra repűl,

      Keresi a párját.

      Én is egy ideig

      Elhagyom falumat,

      Mint a vándormadár

      Keresem páromat.

      Mint a vándormadár

      Messze, messze szállok,

      Idegen helyeken

      Egyedűl megállok.

      Ángyom, ángyom, édes ángyom,

      Mért szeret kend olyan nagyon?

      Ha szeret kend,