Magyar népdalok (Magyar remekirók 54. kötet). Endrődi Sándor

      Az én rózsám takaros,

      Takaros egy kis menyecske,

      Mert ő neki magyaros,

      Magyaros a szive, lelke;

      Áldja meg az isten őtet,

      Az én kedves szeretőmet!

      Ne nézz, rózsám, ragyogó,

      Ragyogó szép két szemeddel,

      Mert nem bírok lángoló,

      Lángoló nagy szerelmemmel;

      Bevádollak a birónak,

      Hogy te szivgyujtogató vagy!

      Azért csillag, hogy ragyogjon,

      Azért asszony, hogy megcsaljon;

      Azért jöttem a világra,

      Hogy bolonduljak utána.

      Azért erdő, hogy zöldeljen,

      Azért vihar, hogy tördeljen;

      Azért a sziv, hogy szeressen,

      Bánatában megrepedjen.

      Azért, hogy kend kicsit ragyás,

      Kend az én szeretőm nem más;

      Illik kendnek rettenetes’,

      Hogy egy kicsit hímlőhelyes.

      Szeretem én magát nagyon,

      Mert fekete szeme vagyon,

      Szemöldöke sugár vagyon,

      Az enyimhez illik nagyon.

      Azon a tenger éjszakán

      Ragyog a csillag igazán.

      Ahol az a csillag ragyog,

      Én is odavaló vagyok!

      Ne menj rózsám a mezőre,

      Sokat sirtam a zöld füre;

      Szemeimnek zöld harmatja,

      Gyenge lábad föláztatja.

      Göndör hajad simitsd hátra,

      Hadd nézhessek szép orczádra;

      Adj egy csókot utoljára,

      Búm eltemet nemsokára.

      Azt gondolom eső esik,

      Pedig a szemem könyezik,

      A szeretőm halva fekszik,

      Holnap délre eltemetik.

      Bár csak addig ki ne vinnék,

      Mig én innen odamennék,

      Koporsójára borulnék,

      Jaj, be keservesen sirnék!

      Azt mondják, nem adnak

      Engem galambomnak,

      Inkább adnak másnak,

      Annak a hat ökrös

      Fekete subásnak.

      Pedig az én rózsám

      Oly szeliden néz rám,

      Hogy ha csókot hint rám:

      Tizenkét ökörért

      Csakugyan nem adnám.

      Édes anyám kérem.

      Ne hütse meg vérem,

      Hiszen azt igérem,

      Hogy én a rózsámmal

      Holtomig beérem!

      Barna kis lány megy az Isten házába,

      Hova lépik, virág nyílik nyomába.

      Imádságos kis könyv van a kezébe,

      Tündérország tündöklik a szemébe.

      Virágoskert szentannai nagy templom,

      Te vagy benne legszebb virág angyalom.

      Úgy elnézlek te gyönyörű virágszál

      Soh’ se tudom, hogy a pap mit prédikál.

      Barna pej paripa,

      Selyem kantár rajta,

      Ott a kútnál rózsám

      A lovát itatja.

      Nem lovát itatja,

      Magát fitogtatja,

      Két piros orczáját

      Mással csókoltatja.

      Beteg az én rózsám szegény,

      Én vagyok a doktor legény.

      Szedek százféle virágot,

      Abból főzök urusságot.

      Beteg az én szivem tája,

      Te vagy annak patikája.

      Ne szedj százféle virágot,

      Ne főzz nekem urusságot.

      Bolond volnék, ha búsulnék,

      Ha szeretőt nem tartanék;

      Tartok biz én ötöt-hatot,

      Mert én olyan legény vagyok.

      Valamit sugok magának,

      Vállaljon el galambjának,

      Hisz én úgyis olyan vagyok:

      Szeretőnek való vagyok!

      Bús az idő, bús vagyok én magam is,

      Valamennyi szép leány van, mind hamis.

      Szeretete nem állandó,

      Mint az idő változandó, ihaja!

      Felettem is mért borult be ily korán?

      Mert elhagyott, kit szerettem igazán.

      Másnak hódolt a hitetlen,

      Azért vagyok ily kedvetlen, ihaja!

      Árva vagyok, hej nincsen olyan árva,

      Mert szivedből, rózsám, ki vagyok zárva.

      Nem leszek én árva mindég,

      Boru után derül az ég, ihaja!

      Csak azért szeretek falu végén lakni,

      Hogy az én galambom arra jár itatni.

      Arra jár itatni, magát fitogtatni,

      Magát fitogtatni, a lovát ugratni.

      Mig a lova iszik, lehet vele szólni,

      Piros két orczáját meg lehet csókolni.

      Csak titokban akartalak szeretni,

      De ki kellett annak világosodni.

      No de sebaj! hadd tudja meg a világ,

      Igy