Népdalok és mondák (3. kötet). Erdélyi János
anyám? mégis csak szerette,
Ha kend megvolt, én is csak megleszek,
Azért biz én csak hozzája megyek.
Rózsi lelkem, te enyém, én tiéd,
Megesküszünk majd pünköst ünnepén,
Hidd el, rózsám, olly jó leszek hozzád,
Mint tulajdon édes apád, anyád.
Hallod anyám, mit fogad a lelkem,
Hiszed immár gyönyör lesz életem.
Édes anyám, ereszsz ki hozzája,
Gyenge szivem meghasad utána.
116
Szerettelek, rózsám, nagyon,
De már annak vége vagyon.
Vége vagyon már mindennek,
Hosszu utaim végének.
Tudod, rózsám, mit fogadtál,
Mikor kis kertben sétáltál?
Rózsabokor mellé álltál,
Virágot is onnan adtál.
117
Elmegyek én szeretőmhöz,
Felköltöm én mély álmábul.
Ébredj, rózsám, mély álmodbul,
Hadd bucsuzzam városodtul.
Elmennél-e, itt hagynál-e?
Vagy hogy szived nem fájna-e?
Ha kő volna, meghasadna,
Öveg volna, elpattanna.
Irigylették, ha rád néztem,
Bánták, ha veled beszéltem,
Vagy ha házadba bémentem,
És a felé nézegettem.
Verje isten azt a szivet,
A ki kettőt, hármat szeret,
Nám én csak egyet szeretek,
Mégis eleget szenvedek.
Én istenem, add azt érnem,
Kit szeretek, azzal élnem.
Ha azt nem engeded érnem,
Nem is kivánom életem.
118
Már mi nálunk igy köszönnek:
Adjon isten engem kendnek!
Én pedig ezt igy fogadom!
Köszönöm, édes galambom.
Már mi nálunk az a szokás,
Nem is leány, ha nem ragyás,
Illik neki rettenetes,
Ha egy kissé himlőhelyes.
Ugy meg vagyok határozva,
Mint a csikó kantározva.
Szabadságom be van zárva,
Mint a madár kalitkába.
Megégett a réten a nád,
Mindig szerettem a barnát.
Megégett a cserfatőke,
Szebb a barna, mint a szőke.
119
Amott egy kis patak csereg,
A mellett csókoltalak meg,
Mig csak az ki nem apad,
Hív leszel, azt fogadtad.
Szép a fülemile madár,
Be régen nem láttalak már.
Vennék egy olly pántlikát,
A millyet senki sem lát.
Hajladoz a széltől a nád,
Hajlandó a szivem hozzád.
De ha elhagysz valaha,
Meghalok bánatomba.
Jó ízű a ma sült lepény,
Nincsen náladnál szebb legény.
Illik a szádra a csók,
Mint a szegletbe a pók.
120
Ne szomorkodj, légy vig,
Nem lesz ez mindég így.
Ki megszomorított,
Meg is vigasztal még.
Rab vagyok, rab vagyok,
Szabadulást várok.
A jó isten tudja,
Mikor szabadúlok.
Légy erős szivedben,
Szomorú ügyedben,
Hidd el, a jó isten
Nem hágy ez inségben.
Én is, hogy szerettem,
Mennyi kínt szenvedtem!
S mikor nem is véltem,
Boldoggá lett éltem.
Légy hát türödelmes,
Szenvedő szerelmes.
Az ég megkegyelmez,
Csak reá figyelmezz.
121
Álom, álom-e vagy valóság?
A mit látok, mind mulandóság.
E ritka szépség, látom, én vagyok,
Örömemben majd elájulok.
Czukorban, téjben, mézben feredek,
Bibor-bársonyba öltözködhetek.
Száz szolgát, s szobaleányt tarthatok,
Üveges hintóban járhatok.
122
Te kis rózsám, szép kis rózsám,
Be szépen nevetsz rám,
Szerelemszin orczáddal
Az alélt lelkeket,
Bágyadt tetemeken,
Hogy ujitod csókoddal.
Én kedvesem, szép kedvesem!
Igy bájolsz te engem
Angyali kellemeddel.
A te vidámságod,
Édes mosolygásod
Paradicsomba emel.
123
Tudod-e galambom, minap mit fogadtál?
Hogy a boglya mellett nekem csókot adtál.
Többet is igértél, ha együtt lehetünk,
Ha sok ránk vigyázó szemtől nem félhetünk.
Még azt is igérted: magadhoz vezetel,
Ha öreg nénédtől titkon kiszökhetel.
De ez arany napot mind hiába várom,
Látom,