Népdalok és mondák (3. kötet). Erdélyi János

      Oh be esik, oh be borul,

      Oh be fázom bal oldalról;

      Oh be fázik az a karom,

      Kivel rózsámat takarom.

      Elindulok hosszu utra,

      Kiről, rózsám, ne várj vissza;

      Hosszu utnak mennyi pora,

      Szívemnek annyi bánatja.

      Árok előtt nőtt czédrusfa,

      Nem vétettem neked soha,

      Ha én vétettem valaha,

      Megbocsáss nekem, rózsafa.

      Ékes madár, be elhagyál,

      Békeséges utakon járj;

      Csendes folyóvizet igyál,

      Rózsám, rólam gondolkozzál.

      Én nem bánom, élj kedvedre,

      Csakhogy meg ne bánd végtére,

      Nem élsz még mindig kedvedre,

      Még bú is szállhat szívedre.

      Barna kis lány udvara,

      Kövicscsel van kirakva,

      Legény, ne járj éjtszaka,

      Ébredezik a gazda.

      Megfogja a hajadat,

      Rimánkodhatsz ott magad.

      Barna kis lány, eredj ki,

      Vár a rózsád oda ki.

      Nem gondolom, hogy várna,

      Gyenge szívem dobogna.

      Kapum előtt jár a posta,

      Levelemet még sem hozta,

      Hogy a rózsám él-e, hal-e

      Vagy jó egészségben van-e?

      Se nem élek, se nem halok,

      Mert csak rólad gondolkozok.

      Édes anyám rózsafája,

      Engem nyitott egyik ága.

      Bár engem se nyitott volna,

      Maradtam volna bimbóban.

      Elmehetsz már én mellettem,

      Szeretőt tarthatsz felőlem,

      Ne félj, hogy megirigyeljem,

      Soha szemedre se vetem.

      Édes anyám mondta nekem,

      Minek a szerető nekem?

      Felgondolom gyengeségem,

      Tudni sem kéne azt nékem.

      Erdő, erdő, oh be szép zöld erdő!

      Közepiben két szál gyenge vessző;

      Gulya, ménes legel benne,

      Barna rózsám az őrzője.

      Hej rózsa, rózsa,

      Rózsa, barna rózsa!

      Kaszás csillag jár fel a réteken,

      Nem házasodom meg én e télen;

      Megvár engem az a rózsa,

      Ki két orczámat csókolja,

      Hej rózsa, rózsa,

      Rózsa, barna rózsa!

      Ugyan rózsám, mit vétettem én neked,

      Hogy ugy megszomorítottad szívemet?

      Sírok bús gerlicze módra,

      Nem felelek minden szódra,

      Ne hagyj el, galambom,

      Nagy árvaságomra.

      Esik eső, bugyborékol,

      Szól a kakas, kukorékol,

      Oh, be csalárd az a kakas,

      Éjfélre szól, hajnal hasad.

      Hajnal hasad, csillag ragyog,

      A rózsámnál még sem vagyok,

      Bizonyságom a kapufél,

      Hogy mindig ott ér az éjfél.

      Elszakadt a buza töve,

      Nincsen a legénynek szeme;

      Ha szeme vón, szégyenlene,

      Kettőt, hármat nem szeretne.

      Megérhetné egy rózsával,

      Vagy én velem vagy egy mással.

      Piros a konkoly virága,

      A szép legény mindig rózsa;

      Megházasodik, elhervad,

      Legénységétől elmarad.

      Hegytetőn terem a bokor,

      A legényeké a pokol;

      Magas fán terem a zöld ág,

      A lányoké a mennyország.

      Ne higy akkor a legénynek,

      Mikor azt mondja: szeretlek;

      Mikor kezed a kezébe,

      Akkor is más van eszébe.

      Szépen ragyog a hajnali csillag,

      Szeretőm ablakom alatt ballag,

      Édes anyám, ereszsz ki hozzája,

      Gyenge szivem megszakad utána.

      Rózsi lányom, kicsiny vagy szeretni,

      Ráérsz még te főkötőt feltenni,

      Hidd el, fiam, addig tart világod,

      Mig a legény kérni jár utánad.

      Rózsi lelkem, jer az ablakodra,

      Hogy teszek egy csókot ajakadra,

      Ezer búval van életem tele,

      Egyszerre mind temessem el vele.

      Hallod, anyám, millyen szépen hí ki,

      Koszorút is kötöttem már neki,

      Olly jól illik kerek kalapjára,

      Mint a csókja lányod orczájára.

      Rózsi lányom, ne higy a legénynek,

      Addig szeret, mig nem tart övének,

      Hogyha