Népdalok és mondák (3. kötet). Erdélyi János

      Elérted már az öreg kort,

      Vert le a bokádról a port.

      Készen vár már téged is a sír,

      Tehát innen, alló! masír.

      Huszár vagyok, lelkem babám,

      Az is maradok,

      Szemed színű dolmányomon

      Sárga gomb ragyog;

      Uczu! peng a sarkantyum,

      Csekély gondom, semmi bum,

      Csak ugy vigadok.

      Kard villog az oldalamon,

      Tajték a pipám,

      Veres csákó süvegemen

      Leng a bokrétám,

      Mind a mellett csak az kár,

      Hogy tán nem is kedvel már

      Hűtelen babám.

      Oh te szivemet epesztő,

      Kaczér szőke lány!

      A huszárnak szeretője

      Akad akarhány;

      Nyájas, gyöngéd, deli, szép,

      Olly takaros ollyan ép,

      Mint a tulipán.

      Mikor nekem jó kedvem van,

      Boka hegedűl,

      Mellém intek egy leánykát

      A szebbek közűl,

      S megforgatom, mig daczos

      Babám szeme bánatos

      Könyekbe merűl.

      Selyem szőrű pej paripám

      Száz aranyat ér,

      Horkol, tombol, tüszkölődik,

      Bőrébe nem fér;

      Még egyszer és utólszor

      Megugratom hajnalkor,

      Babám kedveér.

      Van-e széles e világon

      Szebb a nótámnál?

      Jöszte babám, béküljünk meg

      Bájos hangjánál!

      Megbékülünk ugy-e bár?

      Nyujtsad ajkad… enyém már

      Csókolóra áll.

      A katona szép paripán megugratja magát,

      Pantallérja, karabinja megrángatja vállát,

      A szép asszony ha meglátja, elfelejti búját,

      Még azután is ohajtja katona galambját.

      Napsugárként ragyog kardja vitézi kezébe,

      Ezüst lánczos tajpipája illik a kezébe,

      Elhagyott szép asszonykája gyakran jut eszébe,

      Győzedelmes nyertes fejét hajthatná ölébe.

      Lengedező forgós csákó ingadozik fején,

      Vitézségért érdemlett bér tündöklik bal mellén,

      Diszeskedik szülő háza illy nevelt remekjén,

      Midőn borostyán koszorút emelget a fején.

      Ha táborba bemegyen, kard, pisztoly a kezében,

      Győzedelmes, bátor a szív vitézi mellében,

      Hogyha pedig visszatér hazája keblébe,

      Rejtett kincse, rabbilincse csókolja ölébe.

      Az huszárok igyen élik vigan világokat,

      Menyecskékkel játszodozva töltik napjaikat,

      Jó helyekből jobb helyekbe teszik marsaikat,

      Szép szavakkal vigasztalják síró rózsáikat.

      Erdélyország alsó felén

      Háboruba mén a legény.

      Karcsu leány int feléje:

      Ne menj rózsám ellenségre.

      Hadd menjek én, édes rózsám,

      Majd megtérek a harcz után,

      Fakó lovad ha oda vész,

      Kihoz haza, barna vitéz?

      Ne félj rózsám, ha megmarad

      Kardom éle, nyes az utat.

      Barna legény, ne váljunk el,

      Nálad nélkül hervadok el.

      Adj egy csókot, mást nem kérek,

      Nem sokára visszatérek.

      Egyet, kettőt, hármat, négyet,

      Visszajövet megadd őket.

      Nem megyek én a csatára,

      Csak a szomszéd vásárokra,

      Hozok neked szép rokolyát

      Segesvárról, rá pántlikát.

      Jaj te hamis, mint megcsalál,

      Tán bizony hogy csókot adál?

      Visszadom én százasával,

      Akár egész garmadával.

      Nem bánom én, visszaveszem,

      Csak örökre maradj velem.

      Veled vagyok, veled leszek,

      Többé el sem eresztelek.

      Nem dul török, sem a tatár,

      Csak két szemed, a két bogár.

      Őszi eső, tavaszi szél,

      Mikor már a nap is felkél.

      E szomorú borongós nap

      Kezdődött dél előtt tegnap.

      Hallom neszét a felhőnek,

      Tetején a hegytetőnek,

      Leomlik ma éjszakára,

      Estveli kilencz órára.

      Istenem! már valahára

      Adj szép időt viradtára,

      Szánd meg szegény katonáknak

      Sorsát, kik lógerban hálnak.

      Tegnap este tisztát vettem,

      Magamról ma levetettem,

      Csupa lucsok, teli vizzel,

      Nem győzöm már magam inggel.

      Hol vagy rózsám? most láthatnál,

      Tudom, hogy sírva fakadnál,

      Mikor látnád, hogy az karom

      Ölelésedre