Népdalok és mondák (3. kötet). Erdélyi János

      Ide kékellik a Mátra,

      Rózsa nyilik oldalába,

      A ki aztat leszakasztja,

      Kedves rózsám neve rajta.

      Kékellik a liliomszál,

      Rabod vagyok, mert megfogtál;

      De ne ugy bánj mint raboddal,

      Hanem ugy mint galamboddal.

      Szép a csikó, ha szépen fölnyergelik,

      Szép a leány, ha szépen felöltözik,

      Ha elmegyen a templomba előttem,

      A lelkem is majd kirepül belőlem.

      Minden bokor a szállásom,

      Csak a botom a pajtásom,

      Minden falu édes hazám,

      Minden asszony édes anyám.

      Nincsen nekem édes anyám,

      Ki szánó szemet vessen rám,

      Idegenből lett mostohám,

      Az is mindig haragszik rám.

      Azt gondolod, rózsám, bánom,

      Hogy te tőled meg kell válnom?

      Én előttem az csak álom –

      Van szeretőm kettő, három.

      Egerben a fűszál mind bánatnak hajlik,

      Az én kedves rózsám rólam gondolkozik:

      Rab vagyok, rab vagyok, szabadulást várok,

      A jó isten tudja mikor szabadúlok.

      Akkor leszen, rózsám, hazajövetelem,

      Mikor kapufélfád piros rózsát terem;

      Azt pedig jól tudod, hogy soha sem terem,

      Igy hát nem lesz nekem hazajövetelem.

      Kivánod-e rózsám, szabadulásomat?

      Vagy jobban kivánod csendes halálomat?

      Csak azért kivánom csendes halálodat,

      Rabsággal töltöd el fiatalságodat.

      Elmengyek, elmengyek, messze földre mengyek,

      Ennek a falunak lakosa nem leszek.

      Ha elmégy, ha elmégy, csak hozzám igaz légy,

      Igaz szereteted hamisra ne fordítsd.

      Kisérj el galambom, csak a kapuig is

      Azután elmegyek magam egyedül is.

      Búval és bánattal élem világomat,

      Búval is terítik az én asztalomat.

      Ha nem szeretsz rózsám, csináltass koporsót,

      Annak oldalára egy keserves jajszót.

      Ird fel a nevemet kalapod szélire,

      Hogy mikor leveszed, hadd jussak eszedbe.

      Hogy tudott kend, rózsám, ide jönni, ide jönni,

      Árkot kellett kendnek itt ugrani, itt ugrani;

      Ha a lába ki fog ficzamodni, ficzamodni,

      Ki fog kenden, rózsám, szánakozni, szánakozni?

      Szánakoznék rózsám, de nem merek, de nem merek,

      Barna szeretőm van, attól félek, attól félek.

      Fekete pántlikám fujdogálja a szél,

      Köszönöm, galambom, hogy eddig szerettél;

      Arról sem tehetek hogy már megvetettél,

      A sok irigy miatt elidegenedtél.

      Az igaz szeretet azt hozza magával,

      Hogy minden érje meg maga galambjával;

      De te meg nem érted, az enyim elvetted,

      Verje meg az isten a te álnok szived!

      Este későn ne járj hozzám,

      Mert nagy vigyázat van reám;

      Ha eljösz is, lassan járjál,

      Ablakomon hallgatózzál.

      Kopogtasd meg ablakomat,

      Majd kinyitom az ajtómat,

      Meg is vetem az ágyamat,

      Rá fektetem galambomat.

      Nem mind arany, a mi fénylik

      Nem gyémánt, a mi tündöklik,

      Nem szeretőd az mindegyik,

      A ki szivből hizelkedik.

      Hiába kelsz, hiába jársz,

      Hiába taposod a sárt,

      Mert én rózsám, gyenge vagyok,

      Nem is kendhez való vagyok.

      Megérem még azt az időt,

      Sirva mégy el kapum előtt,

      Megöleled kapufáját,

      Ugy siratod a gazdáját!

      Elmehetsz már házam előtt,

      Nem vigyázlak mint ezelőtt.

      Szólok hozzád egy vagy kettőt,

      De azt sem ugy mint ezelőtt.

      Elmehetsz már a kert alatt,

      Nem kérdik hogy ki lánya vagy;

      Ha kérdik is, csak azt kérdik,

      Hány szeretőd lesz még őszig?

      Elmehetsz már én előttem,

      Szeretőt is tarthatsz tőlem;

      Meg is csókolhatd én tőlem,

      Szemedre sem vetem, szivem.

      De szépen megy a hajó a vizen, a vizen,

      De szépen szól a kis madár a réten, a réten,

      Szállj le, szállj le te kis madár, a földre,

      Vidd el az én levelemet messzire.

      Makó alatt van egy kis ház magába, magába,

      Abba