Népdalok és mondák (3. kötet). Erdélyi János

      Terjed a kökényfa ága,

      Keservesen sír az árva,

      Bár csak isten adta volna,

      Hogy egy árva se lett volna.

      Végig mentem a kő hidon,

      Szembe jött rám az én hugom,

      Nem a hugom: a galambom,

      Kinek orczáját csókolom.

      Én istenem, hogy tud élni,

      Melly madár nem tud repülni,

      Az a legény házasodni,

      Ki csak most tanul szeretni.

      Ez az utcza tekervényes,

      Mi nálunk a lányok kényes,

      Nappal a legényt megszólja,

      Estve pedig megcsókolja.

      Én istenem, add meg nekem,

      Szabad világomat érnem,

      Hozd fel a régi napomat,

      Add vissza a galambomat.

      Zavaros a Tisza vize nyárba,

      Ha szépen felárad a partjába,

      Ha megfujja záporeső szele,

      Vajjon, rózsám, jutok-e eszedbe?

      Akkor jutok én neked eszedbe,

      Mikor bú száll szomorú szivedre,

      Szállott már egy, rózsám, az enyimre,

      Szálljon másik párja a tiedre.

      Kerecsenyen végig sütött a nap,

      Rajta sétál a rózsám mindennap.

      Ha feltekint seprett udvarára,

      Hull a könyü piros orczájára.

      Mondd meg rózsám, szeretsz-e engemet?

      Ha nem szeretsz, ne biztasd szivemet.

      Ha nem szeretsz galambom, hagyj abba,

      Mert nem varrtak engem a nyakadba.

      Ha meghalok, el ne temessetek,

      Megizenem az én édesemnek.

      Hogy lássa meg hideg tetememet;

      Ugy tegyetek a sirba engemet.

      Minden madár siratja a párját,

      Ugyan ki ne szánná meg rózsáját,

      Mikor előtte a sirba teszik,

      A szivére olly nagy bánat esik!

      Nem megyek én sebesen,

      Csak az uton csendesen,

      Ott sem áll meg a szemem,

      Csak az én édesemen.

      Majd megnézem mentemben,

      Mi van a kiskertedben,

      Apró virág, viola,

      Tied leszek valaha.

      Uj a csizmám, most vették,

      Huzd rá czigány, hadd kopjék.

      Kicsi nekem ez a ház,

      Majd kirugom a padlást.

      Kedves szivem, galambom,

      Te vagy az én orvosom.

      Beteg szivem igen fáj,

      Orvosa az édes száj.

      Kicsiny perge kalapom,

      Adjál csókot, galambom,

      Mert a kezem ugy is már

      Csak te véled leszen pár.

      Egy pohár bor, egy jó szó,

      Szádnak csókja olly forró,

      Hogy égeti képemet

      Hozzád köti szivemet.

      Itt van gyürű, karika,

      Háljunk itt az éjtszaka;

      Ha megfázol, tubiczám,

      Majd betakar bő gubám.

      Sárga csikó, csengő rajta,

      Vajjon hová megyünk rajta?

      A kő hidról nagy utczára,

      Onnan Kis Pál udvarára.

      Annak van egy kényes lánya,

      Irás után nyolcz párnája,

      Kék asztala, zöld abrosza:

      Vajjon ki koczkázik rajta?

      Gyere rózsám, Enyedre,

      Ott a világ közepe;

      Ott árulják a rózsát,

      Köss belőle bokrétát.

      Jobb a bor, jobb a bor,

      Jobb a pálinkánál;

      A magyar menyecske

      A német lánykánál.

      És az eső, zug a dara, haja haj!

      Ne nézz rózsám a diákra, haj, haj;

      Mert a diák el nem veszen,

      Utoljára csuffá teszen.

      Hajja huj!

      Nagy árnyéka van a fának,

      Nagy hire van a szép lánynak.

      Ugy folyik annak a hire,

      Mint Dunába Garam vize.

      Mikor én kis leány voltam,

      Szép bábuért majd megholtam.

      De mikor most nagyobb vagyok,

      Szép legényért meg is halok.

      Meghalok én valahára,

      Pünkösd második napjára.

      Kiterítnek engem szépen

      Galambomnak eleiben.

      Szeretőm szépsége most jutott eszembe,

      Fekete két szeme ragyog a szemembe.

      Piros két orczája tündöklik elmémbe,

      Az ékes beszéde habzik a szivembe.

      Nincsen virágos kert, ki olly rózsát nyilna,

      A kit leszakajtnak, hogy el ne hervadna.