Népdalok és mondák (3. kötet). Erdélyi János

      Sír a leány a kocsiba,

      Mikor viszik más faluba;

      Sirhat is az, mert van miért,

      Az ő szülötte földeért.

      Sirhat az az édes anya,

      Kinek katona a fia,

      De még jobban az az anya,

      Kinek eladó a lánya.

      Szerettelek, kedves babám, a nyáron,

      Fáradoztam tizenhárom határon;

      Hol erdőben, hol mezőben, hol sáron;

      Nem hagylak el, mig élek a világon.

      Kedves babám, ha azt tudnád, a mit én,

      Jaj de igaz szivű leány vagyok én,

      Álnoksággal megcsaltad a szivemet,

      A jó isten ugy áldjon meg tégedet.

      Már ha elmégy, kedves babám, kivánom

      Hogy az ut előtted rózsává váljon,

      Még a fű is édes almát teremjen,

      Az én szivem téged el ne felejtsen!

      Ne szomorkodj, légy vig,

      Nem lesz az mindig igy,

      Ki megszomorított,

      Meg is vigasztal még.

      Rab vagyok, rab vagyok,

      Szabadulást várok;

      A jó isten tudja,

      Mikor szabadúlok.

      Ha rabot volnék is,

      Csak tied is lennék,

      Virágos kertedbe

      Gyomlálód lehetnék.

      Ne szeress, ne szeress,

      Mert nekem nem kellesz,

      Elmult az az idő,

      Mellyben voltál kedves.

      Az egek is tudják

      Szomoru szivemet,

      Mert ők is hallgatják

      Jajos beszédemet.

      Mig ezt az unalmas

      Föld hátát taposom,

      Emlékezetedet

      Könnyeimmel mosom.

      Ha megszünik a bú

      Szivemet gyötreni,

      Még a halál sem fog

      Onnét kitörleni.

      A mit én mondottam,

      Azt fogadtam ma is,

      Hogy téged szeretlek

      A koporsómban is.

      Ha Petriből elmégysz,

      Soha vissza ne nézz,

      Talán a szivednek

      Nem lesz ollyan nehéz.

      Petriből elmentem,

      Visszatekintettem,

      Szomoru szivemnek

      Nagyobb bút szereztem.

      Szerelem, szerelem!

      Ugyan hol lellek fel?

      Kősziklán nem termesz,

      A mezőn sem vetnek.

      Ha az a szerelem

      Kősziklán teremne,

      Nem egy kisasszonynak

      Keze lába törne.

      Ha a mezőn vetni,

      Mint búzát lehetne,

      Sok nyalka urficska

      Szántó vető lenne.

      Túl a hegyen, Tótországon

      Ül a madár egy zöld ágon,

      Tőrt vetettem a lábára,

      De elrepült nem sokára.

      Repdess madár, repdess szivem,

      Tied vagyok, te légy hivem,

      Siess vissza kebelembe,

      Mert visellek hiv szivembe.

      Im ha elszállt, hadd repüljön,

      Csak a szive meg ne hüljön,

      Hogy tavaszra visszatérjen,

      Szivem czélját úgy elérjem.

      Csak ne volna az irigység!

      Szeretni nagy gyönyörűség.

      Mert a ki szeret, kétszer él;

      Jaj de minden irigytől fél.

      Akár élek, akár halok

      Tőled, kincsem, meg nem válok.

      Én is ollyan barna vagyok,

      Épen hozzád való vagyok.

      Most akadtam egy hajóra, de jóra,

      Evező nélkül valóra, hajóra.

      Magam vagyok evezője,

      Barna rózsám szeretője, haja ha.

      Nem jó erdős helyen lakni, haja ha!

      Mert sok ölfát kell ott vágni, haja ha!

      Ha elvágom a lábomat,

      Nem láthatom galambomat, haja ha!

      Esik eső karikára, haja ha!

      Az én rózsám kalapjára, haja ha!

      Azért esik karikára,

      Hogy én vagyok a rózsája, haja ha!

      Esik eső a fenyvesen, haja ha!

      Ne kapj rózsám, a nemesen, haja ha!

      Inkább kapjál a paraszton,

      A kupeczes kalaposon, haja ha!

      Az én rózsám a kocsmába, haja ha!

      Lobogós ing, gatya rajta, haja ha!

      Érte mennék, eső esik,

      Majd szégyenli, ha elesik, haja ha!

      Megemésztett engem a bú,

      Mint a levágott fát a szú;

      Engem ugyan megemésztett

      A titkon való szeretet.

      Jó szeretni, de titkosan,

      Nem mindenkor