Figurák. (Furcsa emberekről furcsa históriák.). Gárdonyi Géza
pirospozsgás arczú, 70 esztendős gyerek a nagyapó.
Az unokái számára született, a halála is nagyrészt azok érdekében történik.
Innen van az, hogy a hol unokák nincsenek, onnan a nagyapó is rendszerint hiányzik.
A nagyapó az unokával ugyanegy időben jelentkezik a világ előtt; csak az a különbség van kettőjük között, hogy az unoka csupán egy chinai esztendőt ért a születése előtt, a nagyapó pedig derék o. é. 70 esztendőket, s mielőtt nagyapóvá lett volna, annyi fázison ment át, mint valami lepke. Igy először ő is unoka volt, azután a papájának a fia lett, később a fiának a papájává változott s csak így nyerhette el legvégül a boldog nagyapai állapotot.
Ebből látható, hogy nagyapóvá lenni nem könnyű dolog.
De nagy méltóság is ám ez: sem a miniszter, sem a pápa, sem ő felsége nem nevezhet ki senkit erre a méltóságra.
Az ember nem is a maga erejéből lesz nagyapóvá, hanem a fiáéból.
Korunk fiaiban kétségtelenül meg van az igyekezet, hogy apáikat erre a tisztségre juttassák, és ezért az utókor viszontszolgálattal tartozik.
Aki már nagyapóvá lett, az rendesen haláláig viseli ezt a tisztséget s nincs eset arra, hogy valaki a nagyapóságról lemondott volna.
A nagyapónak vannak elvitázhatlan fontos jogai, amik a következők:
Reggel mikor kinyitja a szemét, jogában áll az unokát berendelni, ágyába tétetni és beszélni tanítani.
Jogában áll, az unokáját járásra begyakorolni; ha köhög, czukrot venni neki, nemkülönben akkor is, ha nem köhög.
Jogában áll, unokáját a hátára ültetni és négykézláb sétálni vele a szobában, s ha az unoka fejtetőre bukik, jogában áll vele együtt potyogtatni a könyeket a sajnos esemény fölött.
Jogában áll, mindenkinek dicsekedni, hogy ő az unokájának a nagypapája.
Ha az unokát nála nélkül viszik sétára, jogában áll, odahaza töprenkedni, hogy az ő unokájának nem esik-e valami baja, és gyanakodni a cselédre, hogy katona-szeretője van.
Valahányszor az unokája nevet, neki mindannyiszor jogában áll visszanevetni, és valahányszor az unokája sír, joga van ugyanannyiszor kétségbeesni.
Ha az unoka új ruhát kap, joga van, mód fölött örülni és tetszését számtalan „csecse“ szó által nyilvánítani.
Joga van beirni a kalendáriumba az unokája születése napját, továbbá azt a napot, a melyen először mosolygott, először fogott a kezével és a lábával; először szólt, először lépett, nemkülönben a fogak jövetelének aggodalommal teljes napjait is és ugyanezek nem csekély fontosságú sorrendjét.
Jogában áll a bábát minden alkalommal kifizetni, ha pedig nincs pénze, tiszteletre méltó, jeles személynek tekinteni.
Jogában áll, minden ingóbingó és nem ingóbingó vagyonát az unokájára átiratni.
Természetes, hogy ennyi joggal szemben az unokának is van joga elég.
Így:
Az unokának jogában áll, a nagyapó karjai közé kívánkozni és czibálgatni a haját, szakállát és bajuszát.
Jogában áll, billegetni a nagyapó füleit.
Jogában áll, a nagyapóval egy csészéből kávézni és levesébe a kanállal belepaskolni.
Jogában áll, a nagyapót a szónak négykézlábú értelmében lóvá tenni.
Lábaira húzhatja a nagyapó mansettáit.
Mikor a nagyapó azzal dicsekszik, hogy ő a világ legokosabb teremtése, jogában áll ezt elhinni.
Jogában áll, a nagyapóval brudersaftot inni, a mi nem kis dolog.
Természetes, hogy ilyen egymásba ágazó jogok nagyon összetartják a nagyapót az unokával és az unokát a nagyapóval.
Jogsértés nem is fordul közöttük elő; rendesen megvannak nagy békességben, legföljebb akkor van köztük egy kis összekülönbözés, ha a nagyapó nem enged babot dugni a füleibe és tollat az orrába.
No de aztán a nagyapó elégtétellel szokott szolgálni: előveszi az óráját és odaadja az unokájának, akit a csodálatos ketyegő jószág teljesen lebilincsel; vagy pedig vídám ludakat, bús szamarakat és szakállas zsidókat varázsol neki a falra, a mik után hiába kapdos az unoka, – fölfoghatatlan lévén előtte a megfoghatatlan.
Oh! a nagyapó az ilyen mulatságos dolgok kitalálásában valóságos zsení!
De nincs is ám az unoka előtt okosabb ember a világon, mint ő.
Innen van az, hogy sokszor is folyamodik a tudományához: ha szálka megy a talpacskájába vagy a kis tenyerébe, azt csak a nagyapó tudja kivenni; ha szája szakadt a gumilabdának, azt csak a nagyapó tudja összeforrasztani; ha könyékig lekváros állapotban találják, csupán a nagyapó tudja bebizonyítani, hogy nem ő kotorászott a fazékban.
Az unoka aztán ezekért a szolgálatokért különféle előnyökben részesíti a nagyapót: így megengedi neki, hogy a vajaskenyeréből haraphasson; megteszi a kedveért, hogy a dada megmosdathassa, s ha gyöngélkedik, a nagyapó kedvéért néha kész lenyelni az orvosságot is, – ha édes.
A nagyapó élete egészen összeforr az unokáéval. Mikor az öreg egy vezérdudához méltó nagy fújással fölnyitja a szemeit, első dolga megkérdezni, hogy az unokája hogy aludt; viszont az unoka is, mikor a reggeli sírást befejezte, egyszerre így gügyög:
– «Nadapóhoz!»
Ekkor a kis öreget átszállítják a nagy öreghez és megkezdődik a reggeli parlírozás.
Mikor aztán az unoka a dadónak nevezett tudományos intézetbe kezd járni, a nagyapó az, a ki rendesen érte megy és a legnagyobb érdeklődéssel hallgatja, hogy az unokája mit tanult.
Persze, ebben egy kis önzés is van: a nagyapó t. i. röstelli, hogy a dadóbeli verseket már elfelejtette és így tudatlannak tűnik föl az unokája előtt. Miértis nagy hévvel igyekszik ő is megtanulni:
Ticsi vadot én
Majd mednövöt én
Ha medéret, mint a pipa
Bajuszt tapot én –
és más efféle versekbe szedett axiomákat.
A nagyapó különben az unokák szaporodásával mindinkább visszafiatalodik.
Utoljára már annyira megy, hogy velük eszi a pempőt és a pozsonyi kétszersültet, sőt talán titokban a czuczlit is megszopja.
Egy napon aztán a nagyapónak is készítenek bölcsőt:
Hosszú fekete bölcső ez.
Tesznek alája jó puha forgácsot és magas fehér vánkost; a szemeit pedig letakarják átlátszó szép fehér fátyollal, hogy a legyek ne háborgassák az alvásában.
Az unoka furcsának találja ezt a magaviseletet a nagyapótól, de nem mer szólni, mert apa is, anya is szomorú; sírnak mindaketten; olyan fényes vizet sírnak, mint ő szokott.
Azután odavezetik őt a nagyapóhoz és fölemelik, hogy csókolja