Figurák. (Furcsa emberekről furcsa históriák.). Gárdonyi Géza
és kiviszik egy fekete kocsiba, a melyben más nem ül: ők pedig egy másik kocsiba ülnek és megy velük sok bácsi, sok néni!
Elérnek egy olyan földhöz, a melyen csupa fakeresztek nőttek: ott van egy nagy gödör, abba beleeresztik a nagyapót a fekete bölcsővel és énekelnek fölötte mindenféle szomorú nótákat.
Mikor aztán földet kezdenek hányni a nagyapó fölé, az unoka is elkezd sírni, – sajnálja a nagyapót, hogy beföldelik…
… Csöndes, nyugalmas éjszakákon, mikor az unoka fölsír álomközben, micsoda titkos, láthatatlan kéz az, a mely halkan megrengeti a bölcsőt?..
Lapszerkesztők párbaja
Alacsony, barnaszakálú ember volt az első szerkesztőm.
A «Füllentő» czímű élczlapot csinálta.
Én akkor 17 éves lehettem és még a padok közé jártam.
Mikor bemutattam neki magamat, azt kérdezte tőlem, hogy dolgoztam-e már lapokba?
Azt feleltem, hogy az Üstökösnek többször küldtem be humoreszkeket.
Ez imponált neki.
Persze, azt nem kérdezte tőlem, hogy megjelentek-e azok a humoreszkek, nekem pedig volt annyi eszem, hogy erről nem szóltam semmit.
Glódy «eleinte» nem adott fizetést – az igaz, hogy később sem – de már ő akkor így fejezte ki magát.
Az első közleményt, a mely tőlem megjelent, a «Komáromi kis naptár» – ból írtam ki.
Adomák voltak.
Glódy kijelentette, hogy zsení vagyok, s honoráriumképen adott egy rövid szivart.
Ettől az időtől fogva sohasem nézte át a közleményeimet, beadta a kézirataimat a nyomdába olvasatlanul.
Dícséretemre mondhatom, hogy az élczeim nem voltak sokkal roszabbak, mint az övéi, bár az ő vicczeinél roszabbakat soha sem olvastam.
Mikor egy-egy számunk megjelent, hatalmas botokkal fölfegyverkezve indultunk sétálni a főutczára. Glódy azt mondta, hogy az élczlapszerkesztők nagy bot nélkül nem is képzelhetők. Én eleinte abban a reményben, hogy lapunkat úgy sem olvassa senki, nem nagy sulyt fektettem a nagy botra, de később azután okultam az ő példáján.
Mikor ott sétáltam a szerkesztőmmel a város legnépesebb utczáján, azt hittem, hogy az egész világ minket bámul. Szinte ragyogni éreztem körülöttünk a levegőt!
Pedig az ördög sem vett bennünket észre.
Ha azonban Glódy valamelyik ismerősével találkozott, engem azonnal bemutatott annak – mint segédszerkesztőt.
Én ilyenkor mindig egyenesre húztam a derekamat s azt hittem, hogy hozzám képest az ameríkai köztársaság elnöke csak kötelesinas.
Szilveszter napján, a mint szokott ebédutáni látogatásomat teszem a főszerkesztőnél, ezt igen komor orczaállapotban találtam.
Szótlanul nyujtotta felém egyetlenegy örökfuldoklásban szenvedő csibukját, s midőn elhelyezkedtem a karosszékben, így szólt:
– Látta?
– Mit?
– Az új lapot.
– Nem.
– Új lap indult, barátom!
– Miféle?
– Egy rémlap.
– Rémlap?
– Rémes dolgokkal foglalkozik, – bűnügyekkel.
– Mi a czíme?
– «Regélő Themis.»
Ezt mondva, kihúzta a fiókját és elém tett egy zöldborítékú lapot.
Átleveleztem.
Zöld volt az belől is!
– Mit szól hozzá? kérdezte a főszerkesztő.
– Ostobaság! Nem árthat ez nekünk.
– Ha csak egy előfizetőnk marad is el e miatt, az is két pengő, hátha még vagy öt marad el!
Beláttam, hogy ígaza van.
Mindössze 40 «előfizetőnk» volt, azokból 12 tiszteletpéldányt járatott, 8 hozomra járatta a lapot, 6 helyre köteles példányt küldöttünk, négyen pedig valósággal beküldték a prenumerácziópénzt. E szerint, ha ebből a valóban előfizető négy prenumeránsból maradna el öt, akkor igazán nem tudom, miből kaptam volna én a rövid szivarokat!
Képzelhető tehát, mennyire meg voltunk esve.
Glódy különösen dühös volt. Kijelentette előttem, hogy Friczkyt, azt a vörös akasztófáravalót, föl fogja pofozni!
Én kértem, hogy ne legyen ennyire szigorú, de ő nem tágított. A Regélő Themist a tisztességes sajtó ellen való merényletnek nevezte, Firiczkyt, pedig haszontalan firkásznak, a ki még azt sem tudja, hova kell pontosvessző.
Mikor aztán én is belenyugodtam a fölpofozásba, a főszerkesztőm meggondolta a dolgot és figyelembe vette az előbbi kérésemet.
Ennek következtében arra a megállapodásra jutottunk, hogy Firiczky haszontalan tollbitorló ugyan, de nem érdemli meg, hogy a kezünket vele beszennyezzük. E helyett üzenni fogunk neki a lapban, de olyan pokoli furfanggal, hogy egyszerre tönkremegy tőle.
A főszerkesztőm egészen nekividult.
Ujra megtömette velem a csibukját, a felesége őnagyságával kávét főzetett, s így fölpuskaporozva a következő izenetet sütöttük ki:
Nyekergő Themisztoklásznak. Helyben. Augiász istállójának förtelmeiben fagygyúra hizott baromeunuch szellemességével papirosra tálalt szellemi ökröndözéseivel telt sajtómonstrumát, ezen egyéni idült bárgyúságnak sajnos és kívül-belül zöld kinyomatát, bevetette kellően kifejezett megvetésével együtt hozzánk a leveleknek önnél intelligensebb hordozója. Ha azt hiszi ön szerencsétlen szellemi nyomoroncz, hogy városunk művelt közönsége ezen irodalmi szemétkorcsikertorzszörnyszülöttet pártolni fogja, akkor viszont mi elhiszszük, hogy a Gönczölszekere leszáll az égről és beáll önhöz equipage-nak. Sapienti, sat.
Ez a latin szó szükségtelen volt ugyan ide, de mert egyikünk sem értette, mit jelent, hát igen jónak és odaillőnek találtuk.
Másnap megjelent az izenet a Füllentőben, szép apró betűkkel, és mi vad gyönyörrel vártuk Firiczky segédjeit.
Meg voltunk győződve, hogy a nyekergő Themisztoklász nem fog több számban megjelenni.
Mikor a párbajkihívás 24 órája letelt, Glódy egy üveg 25 kros bort hozatott az asztalára, s úgy vígadtunk, hogy még brúdert is ittunk volna, ha ez a fő- és segédszerkesztő között lehetetlenség nem volna.
A következő szombaton azonban megjelent a Regélő Themis 2-ik száma s a következő üzenetet hozta:
Füllebbentő élczlapnak Helyben. Ha a butaság fájdalmat okozna az embernek, önök folyton ordítanának, minthogy pedig amúgy is ordítanak, önkénytelenül is azon állatra kell gondolnunk, a mely hasonló hangon és értelemmel szokott ordítani eső előtt.
Ezen a napon nem mertem meglátogatni a szerkesztőmet, de még az utczára sem mentem ki, annyira szégyeltem magunkat.
Leeresztettem a szobám függönyeit, lámpát és pipát gyujtottam, s föl-alá járva foglalkoztam a szégyenkezéssel.
Hogy