Figurák. (Furcsa emberekről furcsa históriák.). Gárdonyi Géza
reggeli, vacsora, délharangszó s más eféle napvilágos ízék;
ha örökös lesz az éj, arra leszünk-e kárhoztatva, hogy örökké aludjunk?
fognak-e az éjbe borult országok indítani expedícziót a polusokhoz, hogy a befagyott tengelyeket kiolvaszszák?
divatban marad-e az a köszöntés, hogy: jónapot?
a föld túlsó feléről nem özönlenek-e ide a baglyok, denevérek, lumpok és az éjjeli bakterok?
micsoda óriási scandalum ez a világegyetemben, hogy egy kóborgó csillag állást foglal el?
hova lesz a tavasz, nyár és ősz, hova a saisonszerű kedves dolgok?
minek fogják nevezni a Pesti Naplót és felhős időben miképen csinálunk nappali világosságot?
melyik fele lehet most a földnek lefelé s miután a föld megállott, nem zuhan-e le azon az oldalon a tenger és nem potyognak-e alá az emberek?
Ilyenféle gyötrődések között jártam a szobában körülbelül 1 óra hosszáig. Akkor aztán elbágyadva a kínos gondolatoktól, ismét elaludtam.
Arra ébredtem föl, hogy az ajtóm nyikorog.
Rablók, – gondoltam magamban és a revolveremhez nyúltam.
Ugyanebben a pillanatban kinyílott az ajtó és odaugrott hozzám a rendőrbiztos.
Kicsavarta kezemből a revolvert.
A szobám egyszerre tele lett emberekkel és asszonyokkal.
– Mit akarnak? – kérdeztem csudálkozva.
A rendőrbiztos odafordult a szerkesztőmhöz és így szólt:
– Éppen jókor érkeztünk; ha még egy perczig késünk, hát a munkatársa agyonlövi magát!
Öngyilkosság öngyilkos nélkül
– A verse az rossz, hanem a neve jól hangzik, hát beállhat hozzám munkatársnak! – mondta Párducz József, a «Bárkonyosi Hirlap» felelős szerkesztője.
Alacsony, köpczös ember volt. Fekete szemöldökeit olyan méltósággal mozgatta, mint egy római hadvezér, s nekem úgy tetszett, mintha beszélni is csak «ciceró» – ban szokott volna.
Ah! én nyomorult «petit» – nek éreztem magamat e nagy zseni mellett!
– Hírt és mindig csak hírt! – szokta mondani. – A közönség egy része nem olvas vezérczikket, más része nem olvas tárczát, hanem a híreket mindenki olvassa.
Elindultam hát a rendőri hivatalhoz és bemutattam magamat a bárkonyosi főkapitánynak:
– Zelenváry Balambér vagyok, a «Hirlap» munkatársa.
A főkapitány szemüvege megcsillant, a mint föltekintett.
– I-vel vagy ypszilonnal?
– Ypszilonnal! – feleltem büszkén. Pedig hát 50 krajczárért vettem a nevemet; hanem úgy gondolkoztam, hogy a személyem által meg van ez a név nemesítve! Különben azelőtt Buxbaum Alfréd volt a nevem, a nélkül, hogy zsidó voltam volna.
Dehát én istenem, ki olvasna el olyan tárczát, a mely alá Buxbaum Alfréd van jegyezve!
A főkapitány nagyon meg volt elégedve a formámmal, csupán a füleim nem tetszettek neki; de biztosítottam, hogy ilyen fülek vannak most divatban Párisban, s ő megnyugodott benne.
Azt mondta, hogy nincs semmi hír.
Kétségbe voltam esve.
Nagy szomorúan állítottam be a szerkesztőségbe, a hol a szerkesztőm négyszögletű lyukakat vágott egy újságba s e mellett szidta a finánczokat, a kik a dohányát megtalálták.
Milyen szidalom volt az! Milyen költői! Mily magvas és ékes! Demoszthenesz sem tudott volna szebben káromkodni.
– Azt a jeges zivatarba forgatott hétfájdalmú perecesrúdját ezeknek a nemzetsorvasztó kormányinasoknak! Képzelje, öcsém, megtalálták a dohányomat!
– Az baj!
– Dehogy baj, az még nem baj, hogy vitriolból vegyenek kádfürdőt azok a himpellérek! Hanem az a baj, hogy megbüntetnek legalább is száz forintra!
Ezeket mondva, úgy odacsapta az ollóját a sarokba, hogy csaknem szikrát vetett.
– No, van-e hír?
Alig mertem kinyögni, hogy nincs.
– Az nem baj, irjon, a mit akar.
– De kérem, mit irjak, ha semmi sincsen?
Sohasem felejtem el azt a kővé változtató tekintetet, a mivel végig mért.
– Hát azt hiszi, hogy adhatunk ki lapot hír nélkül?
– De kérem, ha nem történt semmi!
Látta, hogy újoncz vagyok, miért is enyhébb arczot vágott. Azt mondta, üljek le s irjam, a mit diktál.
Irtam:
Léghajó városunk fölött. Ma hajnalban a koránkelők egy óriási léghajót pillantottak meg városunk fölött, mintegy nyolcz kilométernyi magasságban.
Bátorkodtam megjegyezni, hogy ma hajnalban irtózatos sötét volt s még most is olyan köd ül az utczán, hogy az ember nem lát két lépésnyire.
– Hát irja, hogy tegnap vagy tegnapelőtt, a mikor nem volt köd.
Azután folytatta:
A léggömbhöz egy üres csónak volt erősítve, a melyben két férfi és egy nő ült. Hatalmas széláramlat vitte őket kelet felé. Városunkat egy nagy teleszkóppal vizsgálták s homokot szórtak ki, mire néhány pillanat alatt oly magasra emelkedtek, hogy csak borsónagyságú fekete pont gyanánt látszottak az égen. Kik lehettek a léghajósok, nem tudhatjuk, mert ez idő szerint sehol sem eresztettek föl léghajót.
Ismét bátorkodtam megjegyezni, hogy ha sehol sem eresztettek föl léghajót, hát ez sem lehet igaz; mire ő azt felelte, hogy csakugyan nem igaz egy szó sem belőle, de hát hír kell, és a nélkül, hogy észrevette volna a furcsa befejezést, diktált tovább:
Vakmerő rablótámadás. Az éjjel a gyöngytyúk-utczában egy helybeli úri embert ismeretlen tettesek megtámadtak és elvették tőle az óráját, tárczáját és gyűrűit. A túlnyomó erő ellen nem védhette magát. Persze, rendőr megint nem volt sem közelben, sem távolban, s ez szerencse is, mert talán a rendőrt is kirabolták volna.
Ennél a hírnél azt kérdeztem a szerkesztőmtől, hogy ez is költött hír-e?
– Persze, hogy az!
– De kérem, akkor miért méltóztatik szidni a rendőrséget?
Kicsinylő pillantást vetett rám.
– Látszik, hogy kezdő! Hát nem tudja, hogy a rendőrség tisztán arra való, hogy szidjuk. Hát kit szidjunk? A római pápát? – Akkor nem fizetnek elő a papok. A kormányt? – Akkor nem fizetnek elő a megyei hivatalnokok. A függetlenséget? Akkor nem fizet elő a polgárság. A városban nem szidhatunk senkit, mert mindenkinek van pártja s köztük előfizető, hát így nem marad más hátra, mint a rendőrség, a melynek tiszteletpéldánya van.
S diktált tovább:
Talált erszény. Ma délután egy tömött bőrerszényt hoztak szerkesztőségünkbe. Van benne 16 zálogczédula, 30 kifizetetlen számla, egy bábaoklevél és egy operaária a «Kunok» – ból. A ki elvesztette, kellő igazolás mellett átveheti.
– Ez