Magyar népdalok (Magyar remekirók 54. kötet). Endrődi Sándor

      Szomorú az idő,

      Meg akar változni,

      Talán a rózsámtól

      Kelletik elválni.

      Csak azt mondd meg rózsám,

      Melyik uton mégy el,

      Felszántatom én azt

      Aranyos ekével.

      Be is vetem én azt

      Szemen szedett gyöngygyel,

      Be is boronálom

      Sűrü könnyeimmel.

      Szomszéd asszony szép leánya

      Reá kapott a rózsánkra,

      Ha én őtet megfoghatnám,

      A törvénynek majd beadnám.

      A törvény is csak azt mondja,

      Leányt illet meg a rózsa,

      Menyecskéket levendula,

      Öregeket a korója.

      Szőke vize a zavaros Tiszának,

      Mondd meg annak a szép barna kis lánynak.

      Hogy az egész Tisza vize mentiben

      Hamisabb lány nincs nálánál senkisem.

      Mi dolog az, hogy a Tisza befagyott?

      Mi dolog az, hogy a rózsám elhagyott?

      Szokása a Tiszának a befagyás,

      A leánynak a szerető-elhagyás.

      Szovátai híd alatt

      Meleg forrásvíz fakadt;

      Én is ittam belőle,

      Mégse hótam meg tőle.

      Szovátai híd alatt

      Rézsarkantyúm ott maradt.

      Eredj babám keresd meg,

      Ha megkapod, pengesd meg.

      Szovátai hegy alatt

      Árulom a lovamat.

      Árulom a lovamat,

      S a lovammal magamat.

      Tavaszi szél utat száraszt,

      Minden állat társat választ;

      Hát én vajon kit válasszak,

      Szivet szivért kinek adjak?

      Bolyog elmém mint a felhő,

      Hull a könyem mint az eső,

      Ki ölembe, ki a földre,

      Ki kesergő kebelembe.

      Árkot mosott két orczámra,

      Mint a zápor az utczára;

      Én istenem, rontsd meg, verd meg,

      A ki miatt gyászt viselek!

      Tavasz lesz már, el fog a hó menni,

      De szeretnék kék ibolya lenni!

      Kivirítnék a rózsám kertjébe’,

      Hadd tüzne fel dobogó keblére.

      Sem rózsa, sem ibolya nem vagyok,

      Csak egy szegény szolga legény vagyok;

      Nem messze van a rózsám tanyája,

      Csak sohajtok s epedek utána!

      Téli, nyári piros alma,

      Az én babám tuba rózsa,

      A csókja meg édes színméz,

      Tüzel a szeme, ha rám néz.

      Ha ráhúzzák a nótáját,

      Összeüti a bokáját,

      Szépen peng a sarkantyúja,

      Takaros a fordulója.

      Ha megölel, engem ugyse! –

      Nem cserélnék senkivel se’,

      Igaz, szegény ő kegyelme,

      De esküdtnek beillene.

      Tilalom, tilalom

      A szegedi halom,

      Nekem is tilalom

      A kedves galambom,

      Nem akkor ölelem,

      A mikor akarom.

      Tilalom, tilalom

      A makai halom,

      Nekem is tilalom

      A kedves galambom,

      Nem akkor csókolom,

      A mikor akarom.

      Tisza mellett van egy város, Beregszász,

      Volt szeretőm, néha ötven, néha száz,

      Volt szeretőm néha száz is,

      Jó volna most csak egy pár is, ihaja!

      Erdélyország fővárosa Kolozsvár –

      Volt szeretőm, de elhagyott az is már.

      Volt szeretőm, de elhagyott,

      Irgalmatlan megtagadott, ihaja!

      Ritka buza, ritka árpa, ritka rozs,

      Ritka legény, ritka leány takaros.

      Ritka leány, ki megállja,

      Hogy a legényt meg ne szánja, ihaja!

      Túl a Dunán zörög az ég,

      Kedves rózsám szeretsz-e még?

      Mutasd hozzám szerelmedet,

      Ugy sem soká látsz engemet.

      Egy két pár csók nem a világ!

      Száradjon el, a ki nem ád;

      Adjál rózsám e világon,

      Ugy sem kell a másvilágon.

      Tulsó soron a mi házunk,

      Nem eladó még a lányunk,

      Esztendőre lesz eladó,

      Akkor lesz legényhez való.

      Tulsó soron a mi házunk,

      Fehér rózsa nyilik nálunk,

      Ha fehér kell, abból adok,

      Ha piros kell: – magam vagyok!

      Uram,