Magyar népdalok (Magyar remekirók 54. kötet). Endrődi Sándor

      Vajjon mit irjak rózsámnak

      Legkedvesebb violámnak?

      Reszket kezem, nem irhatok,

      Fáj a szivem, nem szólhatok.

      Gyakran nézek házad felé,

      Mind reggel, mind este felé;

      Kikönyöklök az ablakon,

      Mégsem láthatlak, galambom!

      Valamit sugok magának:

      Vállaljon el babájának,

      Szép is vagyok, jó is vagyok,

      Csak egy kicsit hamis vagyok.

      Barna legény elbujdosott,

      Ráfogták, hogy lovat lopott.

      A vármegye elfogatja,

      Szeretője megsiratja.

      Mondd meg, kis lány, a nénédnek,

      Vállaljon el kedvesének,

      Szép is vagyok, jó is vagyok,

      Csak egy kicsit korhely vagyok.

      Végig mentem az ormódi temetőn,

      Elvesztettem piros bársony keszkenőm,

      Piros bársony keszkenőmet nem bánom,

      De a régi szeretőmet

      Isten uccse sajnálom!

      Barázdában szépen szól a pacsirta,

      Levelemet régi galambom irta;

      Azt olvastam könyes szemmel belőle:

      Csak a halál, csak a halál

      Választhat el őtőle.

      Verje meg az isten

      Szeretőmnek házát,

      Nem is épen házát,

      A benne lakóját.

      Azt sem mindegyiket.

      Csupán az egyiket:

      Az ő édes apját.

      Mért huzta el tőlem

      A kisebbik fiát.

      Ha neki fia volt,

      Nekem szeretőm volt,

      Ha neki kedves volt,

      Nekem kedvesebb volt.

      Volt szeretőm, szép, de hamis,

      Hamis még a zuzája is,

      Engem mondott kedvesének,

      Mást csókolt a hamis lélek.

      Felfogadtam Isten előtt,

      Hogy nem tartok több szeretőt;

      Ha tartok is, olyat tartok,

      Kivel becsületet vallok.

      Vörös bársony süvegem –

      Most élem gyöngy életem!

      Bokréta van mellette,

      Barna babám kötötte.

      Ha kötötte, jól tette:

      Csókot kapott érette.

      Kössél babám másszor is,

      Megcsókollak százszor is!

      Zavaros a Tisza vize, megáradt,

      Az én szivem körülfogta a bánat,

      Körülfogta mint a dinnyét a szára,

      Kis angyalom, itt hagylak nemsokára.

      Ez a kis lány kiáll a kapujába,

      Sirat engem fekete gyászruhába.

      Te kis leány, ne sirassál engemet,

      Másnak adtam cserébe a szivemet!

      Zöld a kökény, majd megkékül,

      Nem leszek szerető nélkül,

      Kedves rózsám, nálad nélkül,

      Nem leszek szerető nélkül.

      Magas a torony teteje,

      Bárányomnak nincs mezeje,

      Bárányomnak zöld mező kell,

      Magamnak szép szerető kell.

      Azt gondolod, mindig igy lesz,

      Hogy szeretőm soha sem lesz,

      Dehogy nem lesz, de bizony lesz,

      Nálad rózsám különb is lesz.

      Hideg szél fuj a hegyekről,

      Megbocsáss már mindenekről:

      Én galambom ablakába,

      De sokat álltam hiába.

      Eltörött a kutam géme,

      Hol itatok holnap délbe,

      Én galambom nyolcz szép ökre,

      Nem szokott a folyó vizre.

      Zöld erdőben, zöld mezőben

      Lakik egy madár,

      Kék a szárnya, zöld a lába,

      Jaj, be szépen jár!

      Várj madár, te én galambom,

      Csak egy kissé várj.

      Míg az Isten ugy akarja –

      Tied leszek már!

      Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapum festve,

      Oda vártam a rózsámat estve,

      Nem győztem én a babámat várni,

      Be kellett a, be kellett a rácsos kapum zárni.

      Bezárhatod, bezárhatod rózsám a kapudat,

      Nem lépem át többé házatokat,

      Vethetsz belé szegfűt, majoránnát,

      Nem taposom, nem taposom többé le az ágyát.

      Adjon isten, adjon isten, kapitány ur, jó napot!

      – Adjon isten, adjon isten, barna kis lány, mi bajod?

      Kapitány ur, kapitány ur, csak az az én kérésem:

      A babámat, a babámat az egyesből kikérem.

      – Nem lehet azt, nem lehet azt az egyesből kikérni,

      Ha betyár volt, ha betyár volt, meg kell annak szenvedni.

      – Szenvedett már, szenvedett már két kis évig eleget,

      Eressze