Népdalok és mondák (1. kötet). Erdélyi János

      Az én szeretőmnek dombon van a háza,

      Két kereken forog csikorgós kapuja.

      Az én szeretőcském piczin, parányicska,

      Mindenütt megfordúl, mint a karikácska.

      A berencsi utczát végig kövecsezik,

      Azon az én lábam nem is ugrándozik.

      A nagyfali utczát nem is kövecsezik,

      Azon az én lábam mindig ugrándozik.

      Ne ugorj ott, a hol árok nincsen,

      Ne köszönj ott, a hol szép lány nincsen;

      Ugrom biz én, a hol árkot látok;

      Köszönök is, a hol szép lányt látok.

      Meg se fogom a kalapom szélit,

      Mig nem látom a galambom képit.

      Pedig bizony, hogy ha megláthatnám,

      Egyszeribe teli kacsintanám.

      Ha nem voltál jó szerető,

      Borijjon el a temető.

      Hajtson el a sárga halál,

      Takarijjon szárnya alá.

      Ha nem voltál igaz hozzám,

      Mért csókoltad meg az orczám?

      Hagytál volna békét, rózsám,

      Ne is szoltál volna hozzám.

      Káka tövin költ a rucza,

      Jó földben terem a búza;

      De a hol a hű lány terem

      Azt a helyet nem ismerem,

      Sehol sem.

      Ki van az én szemem sirva,

      Mert a rózsámat más birja;

      Pedig fogadta az egyet,

      Rajtam kivűl mást nem szeret,

      Soha sem.

      Ha tudtad hogy nem szerettél,

      Hállódba mért keritettél?

      Hagytál volna békét nekem,

      Más is elvett volna engem,

      Valaha.

      Azért hogy én szegény lettem,

      S mást választottál helyettem,

      Lesz nekem is vig napom még;

      Boru után derűl az ég,

      Nekem is.

      Minden falu édes hazám,

      Minden asszony édes anyám,

      Minden szép lány feleségem,

      Kivel világomat élem.

      Eszem a teremtő fádat,

      Engem szeress, ne anyádat;

      Ollyan igaz leszek hozzád,

      Mint tulajdon édes anyád.

      Elmentem én a szőlőbe

      Ráhágtam a venyigére;

      Venyigéről venyigére, –

      Fáj a szivem a szőkére.

      Elmentem én a tanyára,

      Ráhágtam a tökindára;

      Tökindáról tökindára, –

      Fáj a szivem a barnára.

      Onnan mentem a csárdába,

      Barna babám látására;

      S mig a barnát ölelgettem,

      A szőkét elfelejtettem.

      Erre gyere rózsám, nincsen sár;

      Nincs is az ajtómon semmi zár;

      Nyitva van az ajtóm, bejöhetsz,

      Bontva van az ágyam, lefekhetsz.

      Addig a házamból el nem mégy,

      Mig háromszál gyertya el nem ég;

      A negyedik is már félben ég,

      A szerelem mégis nem elég.

      Megkötöm lovamat

      Czédrusfa ágához,

      Magam meg lefekszem

      Galambom ágyához.

      A vásárra voltam,

      Vásárfiát hoztam,

      Kedves galambomnak

      Egy pár csókot adtam.

      A szerelmet pénzen

      Nem lehet megvenni,

      De egy mézes csókon

      Ki lehet alkudni.

      Én fehér kezkenőt veszek,

      Rám süt a nap, fehér leszek;

      Fehér leszek, mint a hattyu,

      Nem csókol meg minden fattyu.

      Sárga kezkenőt is veszek,

      Rám süt a nap, sárga leszek,

      Sárga leszek, mint a virág,

      Leányoknak áll a világ.

      Barna kezkenőt is veszek,

      Rám süt a nap, barna leszek,

      Barna leszek, mint a csóka,

      Ugy illik a babám csókja.

      Bécsi kezkenőt is veszek,

      Rám süt a nap, piros leszek,

      Piros leszek, mint a rózsa,

      Rám illik a babám csókja.

      Biharban, Borsodban,

      Nincs annyi esküdt,

      Hányszor az én rózsám

      Vélem megesküdt;

      Biharban, Borsodban,

      Szabolcs vármegyében,

      Nincs annyi esküdt,

      Hányszor megesküdt.

      Kakas a szemeten

      Annyit nem kapar,

      Hányszor az én rózsám

      Engem betakar;

      Pedig éjjel nappal

      Mindig egyre kapar,

      Annyit nem kapar,

      Hányszor betakar.

      A malom kereke

      Annyit nem fordul,

      Hányszor az én