Népdalok és mondák (1. kötet). Erdélyi János

      Jaj be szennyes a kendője,

      Talán nincsen szeretője.

      Adja ide, hadd mossam ki,

      Ugy sem szeret engem senki.

      Kinek nincsen szeretője,

      Menjen ki a zöld erdőbe;

      Irja fel a falevélre,

      Hogy neki nincs szeretője.

      Nincs szebb virág a rózsánál,

      Legények közt a barnánál,

      Mert a barna magyar fajta,

      Azért kapnak sokan rajta.

      Nincs szebb madár a fecskénél,

      Barna piros menyecskénél,

      Mert ha ölelni akarom,

      Könnyen átéri a karom.

      Nincs szebb virág a szegfünél,

      Leányok közt a szölkénél;

      Mert a szölke úri fajta,

      Azért kapnak sokan rajta.

      A kinek nincs szeretője,

      Menjen ki a zöld erdőbe.

      Szakaszszon egy falevelet,

      Adja annak, a kit szeret.

      Mondja neki: édes rózsám,

      Eljösz-e farsangban hozzám?

      Ha valami lesz belőle,

      Kérjen egy pár csókot tőle. –

      Nekem nem kell, van már nekem,

      Adott isten, a mit kértem.

      Szépet adott, jót is adott,

      Kiben szivem megnyugodott.

      Árva vagyok árva,

      Mint mezőben tarló,

      Kinek ékességét

      Elvette a sarló.

      Nekem is elvette

      Egy semmirevaló;

      Ássa ki a szemét

      Két fekete holló.

      Hegyek közt lakásom,

      Senkim a világon;

      Csendes folyóviznek

      Csak zugását hallom.

      A nyári folyóviz

      Télre megaluszik,

      De az én bus szivem

      Soha meg nem nyugszik.

      Szőlőtőke, venyige,

      Rászállott a gelicze,

      Ollyan édes a leve,

      Mint a babám szerelme,

      Eszem adta.

      Bár csak engem valaki

      Szőlőt szedni hína ki;

      A szőlőjét leszedném,

      Lányát megölelgetném,

      Eszem adta.

      Bár csak engem valaki,

      Bort taposni hína ki,

      Taposnék bort eleget,

      Kapnék csókot édeset.

      Eszem adta.

      Édes kedves galambocskám, kis Zsuzsánnám!

      Ha el jőnél néha hozzám, én nem bánnám;

      Jaj de a szeretet arra nem mehetett,

      Hogy véghez vihetnők az igyekezetet.

      Elmennék én ti hozzátok, ha lehetne;

      Ha engemet egy valaki nem szeretne;

      Csalom a szivedet, te meg az enyimet,

      Kérjed istenünket, adjon öszve minket.

      Itt hagynám én ezt a Múzslát, ha lehetne,

      Ha engemet barna leány nem szeretne,

      Csalom a szemedet,

      Te is az enyimet,

      Csókolom a szádat,

      Piros két orczádat, –

      Te is az enyimet,

      Én is a tiedet.

      Felfogadtam az egekre,

      Mind a három istenekre;

      Anya, fiu, szentlélekre:

      Tiéd maradok örökre.

      Boldog az a szempillantás,

      Mellyben megismertük egymást,

      Szerelmünkről tettünk vallást,

      Hogy soha sem szeretünk mást.

      A kend édes anyja megátkozott engem,

      Hogy a fekete föld boritson be engem.

      Ne átkozzon engem, nem vagyok én oka,

      Mert én az ő lányát nem szerettem soha.

      A kit én szeretek, meg van az szeretve,

      Ha rá tekintek is, elfakad nevetve.

      A pünkösti rózsa kihajlott az utra,

      Eredj oda rózsám, köss bokrétát róla.

      Tedd az öved mellé, két szemem láttára,

      Viseld el, galambom, lányok bosszujára.

      Hej, huj, bazsalik, dupla szegfű,

      Szarkaláb, ékes majoránna!

      Majd meghalok ezekért,

      Az ireghi szűzekért,

      A gyöngyöm adtákért!

      Hej, huj, rekettye, vaspatkó,

      Menyecske, csillagteremtette.

      Tizenkétszer megcsallak,

      Hónom alá karollak,

      Mégis megcsókollak.

      Menj el édes fecském, violám köszöntsed,

      Nagy alázatosan házban valót kérjed.

      Nem dicsérem, de szép, mint hajnali csillag,

      Angyalka módjára, ki előttem ballag.

      A nevét ha kérdem, hol lakol, szép alak,

      Két szép szemeivel integet, ugy ballag.

      Aranynyal kellene nevedet leirni,

      Gyémánt kőtáblára szépen lerajzolni.

      Rubint