Jaddersville. St. Pulcher
ezt még a hangos zene mögül is tisztán hallotta. Nem tudok segíteni, villant át Mike agyán. Kimászok, szólok apádnak, hogy hozzon ki a házból takarót, mert így megfázol. „Mona Lisa, Mona Lisa…” – áradt az ének magányosan a sötét éjszakában. Mike még egy tétova mozdulatot tett kedvese felé, egy simogatást még, gondolta, egy utolsót, de már nem érte el. A keze erőtlenül zuhant vissza.
Elájult.
2.
Kövek csikordultak meg a cipő alatt.
– Jaj, jaj, gyerekek, de szörnyű! Szörnyen összetörtétek magatokat!
A jövevény körbejárta a roncsot.
– Nem szabad gyorsan hajtani, látjátok. Vagy nem látjátok?! – furcsán felnevetett.
Az autó a kerekein landolt, a motorház résein gőz csapott elő. Az idegen benyúlt az ablakon, és a több sebből vérző lány nyakára tette a kezét.
– Él!
Az ajtók beragadtak, egyik oldalon sem nyíltak. Nem baj. A fiúhoz lépett. A lábairól leszedte a cipőit. Elsétált velük egy pár lépést, és a földre dobta őket. Azután visszament, és amennyire csak tudott, befurakodott az utastérbe. Kikapcsolta a magnót és a kocsi lámpáját. Megragadta a lány haját és szenvtelenül rángatni kezdte kifelé. Agnes öntudatlanul is fájdalmas hangokat hallatott.
– Hát persze, kedvesem, nyafogsz, hiszen élsz, és minden tagod törött. Szedd össze magad, azt ajánlom, szorítsd össze a fogaidat, mert fájni fog!
Átnyúlt a hóna alatt és maga után vonszolva megindult felfelé a hegyoldalon. Az autója az áttört szalagkorlátnál parkolt. Az elakadásjelző szabálytalan időközönként felvillanó sárga fénye világította be a visszavezető utat. Az országúti világítást nem merte bekapcsolva hagyni; mindig akad valaki, aki ilyenkor jön és tele van kíváncsisággal. Ha csak az elakadásjelző villog (már amikor akar), azt hihetik, hogy valaki lerobbant, és az út szélére húzódott le, amíg a szerelő (vagy mindegy, hogy ki) megjön. A lényeg, hogy őt ne fedezzék fel. Jobb elkerülni a fölösleges kérdezősködést.
A mélyből feltörő fénycsóvát látta meg először, aztán a szalagkorlát romjait, majd amikor megállt és leállította a motort, a zenét hallotta meg. „Minden potyának örülni kell!” – gondolta, amikor a lányt észrevette. Teljesen átizzadt, mire felért vele, a ruhája véres lett és egy pár helyen el is szakadt, mert a földből kiálló kövek miatt többször elestek. Durván ledobta a sebesült lányt a földre. Valahol nem messze, az út feletti hegyoldalban, egy magányosan álló házban lámpát gyújtottak, de az ablakon át kiszűrődő fény túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy onnan megláthassák. Az idegen kifulladva a csomagtartóhoz lépett, felnyitotta a tetejét, majd kis tanakodás után kivette a pótkereket. Fújt egy párat, aztán remegő kezekkel rágyújtott. „Lesz öröm otthon!” – gondolta boldogan. A cigarettát eldobta, de aztán eszébe jutott valami, mert a világító parázs nyomán megkereste, eloltotta és a dobozba visszatette a csikket. Jobb, ha nem hagy maga után nyomot. A ruháját is elégeti majd. Az a pár csepp vér, ami valószínűleg beszennyezte a köveket, amikor elzuhantak, az esővízzel hamar
eltűnik.
– Gyerünk, angyalom!
Felnyalábolta a lányt, majd belökte a csomagtartóba. Nejlonzsákot borított a haldokló testére, majd rárakta a pótkereket. Lezárta a csomagtartót.
– No, te kis kurva! – ütött egyet a lecsapódó lemezfedélre, majd előrement, beszállt, indított, és felkapcsolta a lámpát.
– Ezt a szerencsét! – nevetett magában. – Mázli!
Gázt adott, Jaddersville irányába fordult, és kisvártatva az autót végképp elnyelte a sötétség.
3.
MÁSODIK FEJEZET
1.
Bob Fortis megpróbált a másik oldalára fordulni. Minden porcikája fájt. Nagy nehezen elhelyezkedett, de nem bírt már visszaaludni. Úgy érezte, mindkét halántékán szétrepednek az erek. A lázmérőért nyúlt, és becsúsztatta a hóna alá. Az üvegcső hideg érintésétől libabőrös lett az egész teste. Keservesen nyögött. Megfázott a horgásztúrán, örülhet, ha nem kapott tüdőgyulladást. A kanadai határ közelében víkendezett, egy kristálytiszta, gyors folyású patak mellett. Alakulhatott volna másképp is a programja: elmehetett volna egy baráti társasággal barlangászni, amit igazán imádott, de nem volt kedve hozzá. A magányos sportot választotta inkább. Még a megérkezése napján, pénteken, a patak hideg vizében térdig elmerülve próbálta rávenni a pisztrángokat a zsinór végén fityegő parányi horog szárán felkínált műlégy elnyelésére, amikor rászakadt a hirtelen jött eső és a szélvihar. Az ég olyan kék volt, és a nap olyan erővel szórta sugarait, hogy nem hitt a rádió előrejelzésének, ami pedig már reggel korán figyelmeztetett: „Változékony időjárásra számíthatunk esővel, viharokkal, a nap csak néhány órára bukkan elő a felszakadozó felhők mögül…”. Itt szó sem volt felszakadozó felhőkről. Mégis… A kunyhó, amit kibérelt három napra, egy kissé távolabb volt a horgászhelytől, és bőrig ázott, mire összepakolt és odaért. A következő napon már folyt az orra és fájdalmasan köhögött, úgyhogy jobbnak látta, ha most a hétvégi kirándulás egy nappal lerövidül (persze, az utolsó napot nem fizették vissza; „Kidobott pénz, a fenébe is!” – dohogott), és visszatér a nagyváros biztonságos, benzingőzös levegőjébe kúrálódni, New Yorkba.
Kivette a hőmérőt. Harmincnyolc, meg még egy kicsi. Így megy már majdnem egy hete. A láza nem akar elmúlni. „Mentél volna inkább a barlangba!” – korholta magát.
Bob magánnyomozó volt, a lakása volt egyúttal az irodája is. Két éve lépett ki a rendőrségtől, amikor az egyik kollégája azt a nőt vette feleségül, akit ő szeretett, és akiket („Úristen! De nagy marha voltam!”) ő mutatott be egymásnak. Rendesen hintába ültették, és ezt nem is bocsátotta meg nekik. Az a kolléga, Fred Scharf, ráadásul a főnöke is volt. Azután, hogy a barátnője kész tények elé állította, és kidobta a közösen bérelt lakásból, a kis kézi táskájával, amiben elfért az egész keserves élete, betért egy közeli kiskocsmába, feldúltan megivott egy-két pohár erős ír whiskey-t, és rögtön tudta, mit kell tennie. Felmond.
Bekopogott a főnöke ajtaján.
– Szabad! – kiáltotta bentről Fred.
– Mit akarsz? – nézett rá az akták mögül szigorúan, miután Bob belépett az irodába és megállt az asztala előtt.
– Kilépek! – mondta határozottan Bob.
–