Jaddersville. St. Pulcher
az asztalt, és egészen közel hajolt a meglepett Fredhez.
– Akkor ez is jól fog esni, te szar alak! – sziszegte az arcába, majd egy nagy erejű jobbegyenessel búcsúzott el tőle.
Fred, magával rántva az akták tömegét, felborult székestől. Bob megfordult, és ügyet sem vetve az átkozódó, vérző orrú férfira, sugárzó képpel elviharzott.
Megcsörrent a telefonja. „Nem veszem fel” – gondolta fáradtan. „Ha akar valamit, majd rámondja a rögzítőre. Később meghallgatom, ha túlélem.”
Az üzenetrögzítő bekapcsolt. Ismerős hang ütötte meg a fülét.
– Vedd fel, te istenverése! – szólalt meg a kagylóban Fred Scharf sürgetően.
Ez volt a legérdekesebb a dologban. Bob magánpraxisának legnagyobb „beszállítója” a volt főnöke, Fred volt. Ha olyan ügy akadt, amiben nagy pénzt dobtak fel a nyomravezetőnek, egyszer sem mulasztotta el értesíteni őt.
– Amikor elengedtelek, nem az volt a célom, hogy az egyik legjobb munkatársamat eltávolítsam a szervezetből – mondta egyszer neki, miután már lenyugodtak a kedélyek, és Bob is megbarátkozott a helyzettel.
– Hanem – mélyen leszívta a cigaretta füstjét –, hogy időt adjak arra, hogy rendezd magadban a dolgot… Megbocsáthatnál végre. Nekem is, és Angelának is. Nagyon sokat számítana neki…
Bob nagyot nyelt. Akkoriban nem hallotta ezt a nevet már vagy… mindegy, hosszú ideje. Fred elhallgatott. Bizonyára valamiféle válaszra várt. De inkább nem szólt egy szót sem.
– Nos – folytatta a főrendőr –, mindenesetre akkor jössz vissza, amikor akarsz. Nyitva előtted az ajtó.
Bob bambán maga elé révedt, az ujjai szórakozottan játszottak egy fogpiszkálóval. Egy étteremben találkoztak, Fred kérésére.
– Nem megyek vissza – válaszolta.
Pedig nem állt jól anyagilag, már a tartalékait is felélte.
– Tudom – mondta Fred és eloltotta a cigarettáját. –
Mást ajánlok. Figyelj!
Hirtelen izgatott lett.
– Van egy ügyünk. Kiraboltak egy gazdag asszonyt, megszabadították a gyémántjaitól. Nehezen haladunk. Gyenge a nyomozati munka, és engem még a paragrafusok is kötnek… De téged nem! Ráadásul a nő tizenötezer dollárt ad annak, aki megtalálja az ékszereit.
Bob szeme elkerekedett.
– Mennyit?!
– Tizenötezer dollárt.
– Az egy félévi fizetés! – kiáltott fel őszinte csodálkozással.
– Találd meg, és tiéd a pénz! – nevetett Fred.
– Mégis hogy?
– Segítek. Mindenben. Például, betekinthetsz az aktákba. De ha értesülsz valami lényegesről, vagy ha rájöttél valamire: rögtön szólsz nekem. A pénz a tied, mi meg rács mögé tesszük a tettest!
Így kezdődött. Nagyon bevált az együttműködésük. Azóta jó néhány ügyön vannak túl, s Bob azt vette észre, hogy jobban keres, mint amikor még állományban volt. Ami azt illeti, Fred is észrevette.
– Szépen hízik a bankszámlád! – jegyezte meg kissé irigyen a legutóbbi sikeres munkájuk után.
– Hát társulj be te is! – mondta erre meggondolatlanul Bob, amit rögtön meg is bánt.
„Nem hiszem el, hogy ez az én számon jött ki!”
Fred eltöprengett az ajánlaton, de aztán csak annyit mondott:
– Megfontolom.
2.
HARMADIK FEJEZET
1.
Az éjszakája borzalmasan telt.
Lázasan hánykolódott, a testén egészen átizzadt a pizsamája. Mindenféle vad víziói támadtak, amiket még a legjobb indulattal sem lehetett álomnak nevezni. Valami lányról képzelgett – aki sokszor Angelára emlékeztetett –, Amazónia dzsungeleiben kergetőztek, fogalma sem volt, hogy kerültek oda és miért, elérhetetlen volt a számára; a lány incselkedve futott előle, csúfolódva kacagott. „Milyen férfi vagy te? Van neked egyáltalán olyanod?” – kiabálta, de nem megalázóan, hanem évődve, aztán eltűnt az esőerdő fái között, ami, meglepő módon, szivárvánnyal átszőtt erdő volt, s ettől a levelek is különböző színekben játszottak. „Van, igen, várj, odaadom, nekem már nem kell!” – kiáltotta ő nevetve, erőtlenül, de a lány eltűnt, csak a hangját visszhangozta a széltől zúgó rengeteg. „Inkább megkeresem a bennszülötteket! Azok ám a bikák!” „Miért bujkálsz előlem?” – akarta kérdezni, de a táj hirtelen sötét űrré változott, nem tudta, merre menjen, hol van, aztán Fred lépett ki a mélyből, úgy nézett rá, mint aki nem is ismeri; „Hová ásta el?” – ordította, és ő sírva fakadt.
Felébredt.
„Megdöglök!” – gondolta, ahogy levegőért kapkodott. Villanyt gyújtott. A lámpa fénye bántotta a szemét. Hunyorogva ült hosszan az ágyán. „Bármikor felhívhatsz!” – csengett Fred búcsúmondata a fülében. Az órára nézett. Kettő múlt pár perccel.
– Mi van, ha szeretkeznek? – kérdezte magától keserű irigységgel. – Megzavarom őket, na és?
A kagylóért nyúlt.
A telefon hosszan kicsöngött, mielőtt Fred felvette volna.
– Ki az? – szólt bele.
Egyáltalán nem tűnt álmosnak.
– Én! – felelt Bob fakó hangon, és érezte, hogy a torka fájdalmasan kiszáradt.
– Remélem, meggondoltad magad, és azért hívsz! Na, meggondoltad magad? – kérdezte Fred felélénkülve.
– Hol van egyáltalán ez az istenverte falu? – Bobot sértette Fred vidám hangulata.
– Angela azt üzeni, hogy igyál fokhagymás teát! Nem értem, mit foglalkozik még veled!
– Én meg azt nem értem, hogy miért váltott le veled!! – Bobot elöntötte a düh.
– Imádom, ahogy be lehet ugratni téged!
Szinte látta, ahogy Fred a fehér fogait elővillogtatva vigyorog, és semmi baja a világgal… Ahogy az a szemét fekszik az ágyban, hanyagul nyitott pizsamafelsőben, Angela meg szorosan odabújva hozzá a szőrös mellkasát simogatja. Zizeg az összegyűrt, bordó selyem ágynemű alattuk, pajkosan kuncognak, a ruhák a szőnyegen szanaszét, az asztalon pezsgő, neki meg azt tanácsolják, egyen fokhagymát (és pajkosan kuncognak)… Bob nagyot nyelt.
– Azt mondd el, hogy hogyan jutok oda! – megpróbált nyugodt hangot megütni.
– Elintézek mindent, öregem. Majd felhívlak! – mondta Fred és letette a kagylót.
Bob teát készített magának, beleáztatta a fokhagymát, és lassan elkortyolta. A forró ital átjárta a testét. Jó hatással volt rá, és amikor visszafeküdt az ágyába,