Jaddersville. St. Pulcher
Nem kell orvos! Nem veszek be semmilyen gyógyszert! – kiáltotta Mike.
Szaggatottan lélegzett, de a tudata már kitisztult; a szembogarában értelem csillogott.
– Szólj, fiam, ha mégis szükséged lenne rá vagy valami másra! – fordult hozzá Phil.
– Engedjenek ki innen! Arra van szükségem! – lökte oda dacosan a fiú.
– Arról is szó lehet, de majd csak az után, hogy válaszolsz a kérdésekre!
– Kis híján eltörte a karom!
Mike szemrehányó panaszára Phil nem válaszolt semmit, inkább behúzódott a sarokba, jelezve, hogy a kihallgatás folytatódhat.
– Nyugodj meg, fiam! – hajolt a fiúhoz Fred. – Próbálj visszaemlékezni, találkoztatok útközben valakivel? Aki gyalog ment, vagy autóval, motorral, bármivel? Akár szemből jött, akár mögöttetek!
– Kihalt volt a környék. Teljesen sötét – válaszolta a fiú.
– Ismerős vagy azon az útvonalon? – kérdezett ismét Bob keményen.
– Hát azon az útvonalon igen – Mike bizalmatlanul méregette a nyomozót.
– Szoktál arrafelé sétálni? – erőltette Bob.
– Sétálni?
– Gombászni vagy ilyesmi. Biztosan terem arra is valamilyen bogyó az erdőben…
– Nem, nem szoktam. Nem ismerem a „bogyókat”, és utálom a gombát.
– De csak jártál már arra?!
Bob a szigor mellett döntött. Megérezte, hogy rontott a fiúval szemben. De nem baj. Ha most ő a feketelábú, hát legyen. Elvállalt egy feladatot, ahhoz kell tartania magát.
– Persze!
– Utoljára mikor?
– Tizenkét éves koromban, amikor számháborúztunk az erdőben. Nem én nyertem! – vetette oda. – Tudom, mi jár a fejében! Hogy begyömöszöltem volna Agnest valami rejtekhelyre, bokor alá, vagy mit tudom én hová, mókusodúba vagy madárfészekbe. Ha gombásznék, persze, meg lenne oldva minden, csak meg kellene nézni, melyiknek a kalapja alá dugtam! Úristen! Maguk tényleg nyomozók?!
Bob bosszúsan nagyot nyelt, Phil pedig kajánul elmosolyodott a bajusza alatt. Szövetség ide-oda, szorul ez a nagy tudású, nagyvárosi nagybunkó, és ez olyan bizsergető, kellemes érzés, mint a tavaszi kikelet vagy a karácsony.
– Talán térjünk vissza a balesethez! – lépett az asztalhoz közelebb. – Mi az, amire még emlékszel?
– De hát önnek már elmondtam!
– Mondd el még egyszer! A többiek is hallani akarják. Vedd úgy, hogy nem én kérdeztem!
Mike fáradtan lehunyta a szemét, Phil pedig újból feltette a kérdést.
– Hogy vezetek, és Agnes alszik…
A fiúnak láthatóan nagy erőfeszítésébe került, hogy visszaemlékezzen.
– Egyenes útszakasz jött. Aztán már csak a kórházban eszméltem… – nem bírta visszatartani a könnyeit.
Phil odaült melléjük az asztalhoz, és a zsebéből egy térképet vett elő. Kiterítette a két nyomozó előtt. A mozdulattól néhány papírlap lecsúszott a földre, amit az ügyvéd érthetetlen motyogások kíséretében felnyalábolt és a táskájába gyűrt. Phil, oda sem figyelve Taylor dohogó szavaira, kövér mutatóujját a térképen húzogatta, és az útvonalat magyarázta.
– Az egyenes útszakasz kétszáznyolcvanhét és fél yard, és ez vezeti be azt az éles jobbkanyart, ahonnan kisodródtak – mutatta Bobnak. – Ez az egyenes az első száz yardig emelkedik, de nem olyan mértékben, mint az út többi részén, utána viszont lejt.
Bob gondosan felírt mindent, amit a kapitány mondott.
– Oké! – tekintetét ismét Mike-ra szegezte. – Azt mondtad, nagyon fáradt voltál.
– Igen – válaszolta ő.
– Ha jól látom, eddig a pontig, ahol a hosszú szakasz kezdődik, meglehetősen sűrűn váltják egymást a kanyarok…
– És közben emelkedik is.
– Igen. Tehát eddig nagyon kellett figyelned, pedig álmos voltál.
– Úgy van.
– Azt mondod, hogy Agnes aludt, és más jármű nem volt a környéken. Sem szemből, sem utánad, nem jött egyetlen autó, motor vagy bicikli sem.
– Így volt.
– Minden monoton egyhangúságban volt körülötted. A sötét, nem változó táj, a motor berregése, az eső kopogása a szélvédőn, az ablaktörlő mozgása, egy alvó ember szuszogása…
– Igen.
– Nem lehet, hogy az egyeneshez érve megnyugodtál, és ellankadt a figyelmed?
– Ezt hogy érti?
– Lehet, hogy elaludtál a volán mögött?
Maga is meglepődött a hirtelen beállt döbbent csöndtől. A fiú ijedten meredt rá.
– Nem tudom… – mondta bizonytalanul nagy sokára.
– Erőltesd meg az agyad! – csapott le rá Fred.
Mike még mindig dermedten bámult valahova a messzeségbe.
– Végig azt vártam, hogy odaérjünk, mert akkor már közel vagyunk… Igen. Azt hiszem – mondta végül elhalóan. – Lehetséges. Elaludhattam.
2.
HATODIK FEJEZET
1.
A bedőlt kertkapu vasalata élesen nyikordult egyet, amikor az erős kéz nyomásának engedve kiakadt a reteszből és kitárult. A szokatlan zajra egy alvó madár rebbent fel a fák közül, ijedten szállt át egy másik ágra. Az éjszaka sötétjébe olvadó alak gyakorlott léptekkel igyekezett a kertben álló ház irányába, amelynek alig kivehető falait a fák és a bokrok gazos sűrűje takarta. A jövevény mélyet szippantott a friss erdei levegőből, amikor megállt a bejárati ajtó előtt és a kulcsot elfordította a zárban. Belerúgott az ajtóba.
– Itt vagyok! – kiáltotta be durván. – Én jöttem meg, te disznó!
Ahogy belépett, megcsapta a rothadó hús, az ürülék és a mosdatlan emberi test jellegzetes, gyomorforgató szaga.
– Beszartál? Megint bent végezted el a dolgod?! Mi vagy te? Állat?! – ordította.
Hányingerrel küszködött.
– Mára elegem van a bűzből!
A ház csöndes volt és sötét. Az alak gondosan bezárta maga mögött az ajtót, a táskájából gyertyát húzott elő és meggyújtotta. A gyufa lángjánál még egy cigarettára