Jaddersville. St. Pulcher
keretezte. Bőrének egészségtelen, sárgásszürke színe lett a gyötrő napok hatása alatt. Göndörödő, fekete haja fésületlenül borult a tarkójára. Középen, ahol a választék lehetett, hosszanti irányban leragasztott gézpárna lapult a koponyájára: a balesetben felszakadt a fejbőre, hat öltéssel varrták össze. Nagy szemei alatt a mély, vörös karikák a kialvatlanságáról árulkodtak. Bob és Fred a kihallgatószoba melletti elsötétített megfigyelőhelyiségből kémlelték őt egy üvegablakon keresztül, ami a fiú felőli oldalon tükörnek volt álcázva. Phil Vaughn rendőrtisztet várták, a chenili kapitányság vezetőjét, aki ragaszkodott hozzá, hogy jelen legyen – Mike ügyvédjével együtt – a kihallgatáson. Az ügyvéd már megjött, mellette ült, és egykedvűen piszkálta a fülét. Egyáltalán nem érdekelte a fiú. Kiöltözöttsége, ápolt külleme és unott modora éles kontrasztban állt Mike megtört alakjával. Az előtte lévő asztalon egy akta papírlapjai
sorakoztak.
– Vaughn! – lépett be a szobába a rendőr, kezét egyenesen Bobnak nyújtva. – Tegeződjünk! Utálom az „uramozást”!
A feltáruló ajtó mögül bevilágító fénysugarak egy óriási tömeg kontúrját rajzolták körbe. „Mint egy hegy!” – lepődött meg Bob a fölé tornyosuló férfi termete láttán. „Itt mindenki ilyen kövér?” – ámuldozott magában, felidézve Howard papa súlyos alakját a fotelban szétfolyva. A kapitány a nagy pocakjától alig bírt mozogni. Ahogy őket félretolva beljebb tuszkolta magát az ablak felé, furcsa, röfögő hangokat hallatott. Nagy, vöröslő arcán himlőhelyek parázslottak a küszködéstől.
Az ajtó újból becsukódott. Bob is bemutatkozott. Vaughn húsosan kidudorodó felső ajkát, amit hosszúra növesztett bajusszal próbált meg eltakarni, széles, barátságos mosolyra húzta.
– Örvendek!
– Ne haragudjatok, volt egy kis dolgom – mondta. –
Az igazságügyiek jöttek, megyei nagykutyák! Valami szerencsétlent boncolnak a patológián. Két hete várjuk őket, míg végre, most, letolták ide a képüket. Mikor máskor, ha nem éjjel!
Újból röfögött egy sort, és egy gyűrött zsebkendővel megtörölte az orrát.
– Akkor kezdhetjük?
– Igen – válaszolta Fred.
– Semmit nem lehet ebből a gyerekből kihúzni! – mondta elkeseredetten a kapitány. – Nagyon okos, nagyon ravasz!
– Mit mondott? – kérdezte Fred.
– Semmit! Nem emlékszik semmire. Nem tudja, hogy hogyan kerültek a szakadékba. Feszt kiabál és sír, hogy nem akart semmi rosszat; és hogy majd ő megtalálja Agnest, csak engedjük ki. Jó, mi?
– Mit tudunk a lányról? – folytatta Fred a kérdezősködést.
– A doki azt állapította meg, hogy sok vért veszített… Megtaláltuk a kocsiban, és közvetlenül amellett is, a köveken. Igaz, hogy azokról lemosta az eső, de a vegyszerek kimutatták. Ez az én egyik bajom.
– Miért?
– Mert ha igaza van a dokinak, akkor kizárt, hogy a saját lábán elment onnan. Felállni sem tudott volna.
– Mi az, hogy „ha igaza van”? – lepődött meg Bob. –
Ha azt mondja, hogy sok vért veszített, akkor úgy is van!
– Nem eszik olyan forrón a kását! – hűtötte le a kapitány.
Bob szemei elkerekedtek.
– Kétségbe vonod a vizsgálatainak az eredményét?
– Naná! Mondom, hogy nem eszik olyan forrón! – Phil hajthatatlannak látszott. Vagy, és Bob így látta, sokkal kényelmesebb volt a „kását” hagyni a tűz fölött, és hajthatatlannak látszani. Tévedett már ő is!
– Ne haragudj, de ezzel azt állítod, hogy nem ért hozzá!
– Nem hát! Itt senkinek nincs gyakorlata ebben!
Töprengve járkált föl és alá, és a mutatóujjával a bajusza szélét piszkálta.
– A „doki” egyidős a San Diegó-i állatkert öreg óriásteknősével! Ha láttad volna, milyen képpel adta elő, te sem lennél biztos a dolgodban! Nekem ez kevés!
– Több mint egy hét telt el! Valahonnan csak el kell indulni!
– A célban vagyunk! Itt van a fiú! Nem kell mennünk tovább sehova!
– Ő mennyire sérült meg? – kérdezte Fred.
– Az arcán sok seb van, összevagdosta valami. Volt egy kisebb agyrázkódása, amikor megütötte a fejét. A biztonsági öv – hiszi a piszi! – eltörte a szegycsontját, sternum, vagy mi, az orvosi neve. Nagy szerencséje volt, mert nem nyomta meg a szívét.
– Hogy törte el az öv, ha a motorház tetejéről szedték le? – kérdezte Fred.
– Hát ez az! Én is ezt kérdeztem! Egyébként sem nevezném övnek, hanem „izé”-nek! És az az „izé” szar volt, már bocsánat a szóért, de az volt! Na, és a cipője! Az hogy kerülhetett tőle húsz méter távolságba? Mondom, nagyon ravasz gyerek!
– Agyrázkódással rendezte volna el a helyszínt?
Bob kizártnak tartotta, hogy valaki zúgó fejjel és mégis hidegvérrel mindezt megtehetné. Neki csak egy enyhe (de, úgy látszik, nem nagyon múló) megfázása van, nem agyrázkódása, mégis nagy erőfeszítésébe kerül, hogy egyáltalán felemelje a karját.
– Belefér! – legyintett Phil. – Még jól is jön! Legalább a bíróság majd úgy ítéli meg, hogy nem volt beszámítható!
„Hova kerültem?”– csillant meg Bob szemében a hitetlenkedő néma kérdés, amikor Fredre nézett. A férfi egy pillantással türelemre intette.
– Milyen eredményt hozott a környék átvizsgálása? –
kérdezte.
– Áh! – tárta szét Phil lemondóan a karját. – A cipőkön kívül semmi. A kutya nem vett föl szagnyomokat, azokat is elmosta az eső. A környező erdőséget is átkutattuk. Sokáig bíztunk abban, hogy valaki elvitte, és valahol ápolja. Felhívást tettünk közzé a sajtóban, tévében, rádióban. Még egy autót is kiküldtem a faluba hangosbeszélővel, mert ott ezeket a dolgokat nem használják. Mindhiába.
– Azt mondtad, hogy az egyik bajod az, hogy a lány nem mehetett el onnan a saját lábán – vette át a szót ismét Fred.
– Igen.
– Ezek szerint van másik bajod is?
– Hogyne. Ha felteszem, bár nehezen hiszem, hogy a fiú csak abban vétkes, hogy a szakadékba hajtott, és a menyasszonya a nagyfokú vérveszteség miatt nem bírt lábra állni, akkor hogyan tűnhetett el mégis?
Átmentek a másik szobába. Az ügyvéd mindenkivel kezet fogott.
– Taylor! – mondta és zavartan mosolygott.
– Kirendelt ügyvéd! – tette még hozzá.
„Fuccs!” – villant át Bob agyán, a fiú esélyeire gondolva.
Az ügyeletes rendőr levette Mike-ról a bilincset, majd hangtalanul távozott.
– Mike! – szólította meg Phil a fiút. – Az urak kérdéseket tesznek majd fel neked.