Jaddersville. St. Pulcher

       kapitányságról átküldött anyagokat. Együtt nézték át a fényképhalmot: a baleset helyszíne, innen, onnan, közelről, távolról. A borzasztóan összetört autó, az átszakadt korlát. Belelapoztak a vallomásokba, a jegyzőkönyvekbe, és hol bosszankodtak, hol pedig nevettek a szűkszavú jelentések ellentmondásos megfogalmazásain.

      Fred később hosszan ecsetelte a külpolitikáról vallott nézeteit, és dicsérte Amerika hősies szerepvállalását a világ dolgaiban. Bobot eleinte szórakoztatta a dolog, de azután elunta, és elaludt. A leszállás előtt ébredt fel, az időeltolódás miatt a reggeli órákban. A repülőtér előtt autó várta őket, és még két és fél óra kocsikázás állt előttük, míg végre befordultak Jaddersville úgynevezett

       főutcájára.

      Végtelenül puritán, álmos hangulatú városka kis terén álltak meg. Bob megborzongva nézett körül. Egyforma, egyszerű házak, mind földszintes. A legnagyobb épület a hosszúságával tűnt ki; a téglatest alakú, déli oldalával a térre néző építmény falai festetlen, olajos pallókból épült, elöregedett cserepek fedték a sátoros tetőszerkezetet, és a szintén ezen az oldalán lévő bejárat előtt hatalmas kőkereszt állt. A tér egyébként kihalt volt, néhány furgon parkolt csak magányosan az út mellé lehúzódva. A levegőben – ezt rögtön megérezte – finom por kavargott, a valamikori kőfejtőből hordta be, szinte állandóan, a szél.

      Ahogy ránézett Fredre, látta, hogy volt főnöke arcán valamiféle megindultság tükröződik, nyilván évek óta nem járt gyermekkora egykori színhelyén. Bob nem is zavarta meg, inkább azon gondolkodott, vajon mit fog ő itt csinálni a szabadidejében, az alatt a pár nap alatt, amit erre a – ez meggyőződése volt – sima ügyre szánt.

      – Igyunk valamit, aztán felkeressük az elöljárót, aki majd elszállásol bennünket! – mondta Fred, és cigarettája után nyúlt, de aztán meggondolta magát, s visszatette a zsebébe.

      – Nem bánom – válaszolta Bob, s már előre feszengett az elöljáróval való találkozás miatt.

      Az ilyen bemutatkozások roppant kínosan érintették.

      – Nekem adhatsz egyet! – célzott a cigarettára.

      – Itt nem! – rázta meg tagadólag a fejét Fred, és a nyitott inggallérját begombolta. – Az utcán nem lehet, ezt jobb, ha az agyadba vésed!

      – Jó, de akkor menjünk egy olyan helyre, ahol lehet, és az a beígért ital is jól fog esni. Elpusztulok egy korty alkoholért! – vallotta be Bob.

      A kocsmában, ahová betértek, nem volt vendég. Feltűnő tisztaság fogadta őket, és csend. Az asztallapok csillogtak, sehol egy pohártalp ragacsos nyoma, sehol egy idétlen firka vagy karcolás a fényes felületükön.

      Leültek.

      Egy idősebb úr jött hozzájuk, megállt mellettük s üdvözölte őket. Jobb tenyerén egy kerek, üres tálcát tartott, a csuklójáról átvetett kockás kendő lógott le. Először Bob rendelt.

      – Whiskey-t kérek, tisztán – mondta.

      Az öregúr meglepetten nézett rá. Fred vigyorian közelebb hajolt hozzá.

      – Itt nem tartanak olyat. Csak a hazaiból kérhetsz!

      – Akkor kérj valami hazai erőset! – mondta Bob.

      – Te tudod! – vonta meg a vállát Fred, és vigyora széles mosolyba csapott át. – Egy crabront kérek és egy áfonyaszörpöt!

      A sofőr, aki kocsival hozta őket, kávét kért.

      – Mi a fene az a crabron? – kérdezte Bob.

      – Majd meglátod! Addig nem mondok semmit róla!

      Bob minden rosszra felkészült, ahogy Fred arcát vizslatta. Azután beletemetkezett az aktába, amit Fred adott át neki. Annak a házaspárnak a vallomását betűzgette, aki a balesetet jelentette be. Unta. Türelmetlenül maga elé dobta a kartonpapírt.

      – Ez így hülyeség! – mondta fáradtan. – Majd én beszélek velük! Szeretnék találkozni a lány szüleivel, és a fiút is szeretném még ma kihallgatni!

      – Úgy lesz! – bólogatott Fred. – A fiút Chenilben tartják fogva. Estefelé átmegyünk.

      – Meddig maradsz? – kérdezte Bob, és türelmetlenül kereste tekintetével az öregurat a pult mögött.

      – Szabadságoltattam magam – válaszolt Fred. – De nem engedtek el sokáig.

      Végre feltűnt az öreg, a tálcája most a megrendelt italokkal volt teli. Bob maga elé húzta a lehűtött pohárban szervírozott crabront, és szemügyre vette. Tiszta, átlátszó, amilyen a vodka. Az illata sem feltűnő. „Akkor mit kajánkodott ez a hülye?” Az öreg kicsit távolabb állt meg. Észrevette, hogy mindegyikük őt figyeli.

      – Mi van? – nézett körbe.

      – Egészségére! – mondta kedvesen a sofőr.

      – Egy húzásra! – toldotta meg az öregúr.

      Benyelte az italt, s abban a pillanatban elöntötte szemét a könny. Akaratlanul is a gyomrához szorította a tenyerét, és levegő után kapkodva felpattant a székéről.

      – Úristen! – suttogta rekedten.

      – Ez ám az erős, mi, igaz-e? – kérdezte büszkén a tulaj, de Bob nem tudott válaszolni.

      Mintha ezernyi tű bökte volna át a belső szerveit. Arca kivörösödött, és azonnal a fejében érezte az egészet.

      – Kis híján kinyiffantam – ült le ismét, önuralmát visszanyerve.

      – Mi ez az izé? – kérdezte elgyötörten.

      – Helyi specialitás – mondta Fred. – A recept titkos. De csak az elsőt ilyen nehéz felhajtani. Később imádni fogod.

      Fred látnoki megjegyzése igaznak bizonyult, mert még egyet behörpintett a jéghideg crabronból, és bár elnehezült tőle, nem lett rosszul.

      A kocsmából kijőve a sofőr elbúcsúzott tőlük, azzal, hogy este hat körül ismét találkoznak, hogy elvigye őket Chenilbe.

      3.