Jaddersville. St. Pulcher
Tessék? – Mike ugyanúgy meglepődött.
– Hogy volt tovább? Beszálltatok, mentetek az úton… és? Hogy történt a baleset?
– Nem tudom. Nem emlékszem semmire… – válaszolta lehajtott fejjel a fiú.
Bob hosszan fürkészte Mike-ot. „Hiszen ez még gyerek!” – állapította meg.
– Értem – mondta hangosan.
– Ki volt az a barát, aki meghívott benneteket? – kérdezte a jegyzeteibe pillantva.
– Közösségi tag ő is, csak itt lakik Chenilben… Régi iskolatársam – válaszolt Mike.
– Lenyomoztuk – vetette közbe Phil. – Semmi.
– Jó – Bob valamit írt a füzetébe. – Mikor is mentetek a bálba?
– Én nyolcra mentem Agnesért. Úgy húsz percet voltam náluk, utána indultunk el. Nem tudom pontosan, mikor érkeztünk meg. Kilenckor kezdődött a bál a meghívó szerint, de már javában tartott, amikor mi odaértünk. Úgy fél tíz után.
– Mikor indultatok vissza?
– Fél három és három között.
– A távolság tizenhét mérföld, igaz?
– Igen.
– Milyen sebességgel haladtál?
– Ahogy lehetett. Volt, ahol harminccal, volt, ahol hússzal meg kevesebbel… A szokásos módon.
– Az öregúr a hegyről, aki a mentőt hívta hozzád, azt mondja, hogy négy előtt pár perccel indult el lefelé. De legalább negyedórán át kellett győzködnie magát, hogy kikeljen az ágyból. Azt mondod, fél három és három között indultatok vissza. A baleset helyszíne a falutoktól két mérföldre volt. Tehát tizenöt mérföldet tettél meg majd’ egy óra alatt.
– Lehet.
– Ez nagyon lassúnak tűnik – húzta össze a szemöldökét Bob.
– Ezt csak olyan mondhatja, aki nem itt él. Nagyon fáradt voltam, és nagyon kellett figyelnem. Az eső is esett. Hegynek föl egyébként sem lehet gyorsan menni.
– Nem tudod, hogy most hol van? – kérdezte Bob jámboran.
– Mi? – kérdezett vissza a fiú.
– Nem „mi”, hanem ki? Agnes!
– Nem tudom! Ó, Istenem, ha tudnám! Kérdezhetik akárhányszor, akkor sem tudom, bárcsak tudnám!
Bob kutakodva figyelte az arcát.
– Mutasd a kezed! Mind a kettőt!– szólt rá.
– Mi?
– Nyújtsd előre a kezed!
– Remeg, ha arra kíváncsi! – mondta Mike kicsit ijedten.
Bob egy pillantást vetett mindkét kézfejére.
– Jó! Most a tenyered!
Azokat is szemügyre vette.
– Most pedig állj fel, és vedd le az ingedet!
– Mire jó ez? – kérdezte a fiú.
– Tényleg, mire készül, nyomozó úr? – emelkedett ki az unalom tengeréből az ügyvéd.
– Csak szeretnék megbizonyosodni valamiről!
– Ja! – bólintott Taylor, s már alá is merült iménti semmittevésébe.
Mike levette az ingjét. Bob odament, és körbejárva minden oldalról megszemlélte a fiú testét. Semmi feltűnő vagy érdemleges… Visszament a helyére és leült. Intett Mike-nak, hogy felöltözhet.
– Hányas lábad van, fiam? – kérdezte.
– Negyvenes… Miért?
– Nem hiányzik a cipőd?
Mike elpirult.
– Mondtam már, fogalmam sincs, hogy kerültek azok oda!
– Súlyos bűncselekménnyel gyanúsítanak, Mike –
mondta Bob fenyegetően –, nagyon-nagyon hosszú időre börtönbe kerülsz, fiam!
Úgy látta, hogy Mike megijedt.
– Nem akartam! Nem akartam! – nyögdécselte alig hallhatóan a fiú.
– Nyomozó úr! – szólalt meg emelt hangon Taylor. – Ezt a részét bízza a bíróságra! Maradjon, kérem, a saját, hogy is mondjam csak, „privát” hatáskörén belül!
Bob, mint aki tudomásul vette a figyelmeztetést, biccentett. Úgy látszik, Fred vagy Phil tájékoztatta a védőt arról, hogy ő magánnyomozó, és csak „kisegít”.
– Nem azért mentetek lassan, mert veszekedtetek közben?
Mike elvörösödött.
– Nem veszekedtünk. Miért tettük volna?
– Mert, mondjuk, Agnes összejött egy másik fiúval! – tudta, hogy ezzel olajat önt a tűzre, de provokálni akarta a fiút.
Mike felugrott.
– Dehogy jött össze! – kiáltott magából kikelve.
A provokáció láthatóan sikeres volt.
– Jól van, Mike! – szólt rá Phil. – Ne ugrálj! Ülj le, és szedd össze magad!
– Szeretem! Nem akarok mást, csak őt! Szeretem Agnest! – motyogta a fiú a könnyeivel küszködve. – Az életemet adnám érte!
– Te az életedet adnád érte, azt mondod, annyira szereted – Bob kíméletlenül rohamozott tovább. – Neki is az életét kellett adnia, mert már nem szeretett?
Mindenki egyszerre ugrott fel az asztal mellől, és mindenki egyszerre kiabált. Mike kirúgta maga alól a széket és ügyetlen mozdulattal ütésre emelte a jobb öklét, de még mielőtt az elérhette volna Bob arcát, Phil szokatlan fürgeséggel elkapta a levegőben, egy lendülettel hátracsavarta a karját és a fiú gerincéhez szorította, aki így, egyensúlyát vesztve, felsőtestével az asztalra bukott. Az ügyvéd mindenkinél hangosabban ordított, jegyzőkönyvet követelt az incidensről, és a kihallgatást befejezettnek tekintette, egyébként is sürgős dolga van. Phil, aki még mindig a zokogó, és rúgkapáló Mike-ot tartotta az asztal lapjához nyomva, szintén ordított, hogy nincs semmiféle jegyzőkönyv az incidensről, és a kihallgatásnak akkor van vége, amikor ő azt mondja, Bobról pedig nem tudta, hogy ekkora szamár. Fred is Bobot szidta.
– Megőrültél? – sivította vörös fejjel, mire a váratlan támadástól meglepett Bob csak annyit tudott kinyögni, meglehetősen bizonytalanul, hogy tudja, hogy mit csinál.
A nagy hangzavarra több rendőr nyomult be a helyiségbe, közös erővel lefogták a szinte önkívületi állapotban vergődő Mike-ot, és a székre nyomva hátrabilincselték a kezét.
– Jól van! Menjetek ki! – intett beosztottainak Phil.
– Kérem, moderálja magát! – szólt erélyesen Bobnak, miután a rendőrök kimentek. – Erre semmi szükség! A gyereknek is árt vele, és nekem is, személy szerint. De magának is! Még egy ilyen, és vége! Azért pedig, hogy szamárnak neveztem, bocsánat! – tette még hozzá békülékenyen és kacsintott a bal szemével.
Bob