Jaddersville. St. Pulcher
guggoló ember felsírt.
– Ne vonyíts, mint egy kutya! Hallgass! – szólt rá a másik, és az asztalhoz lépett.
Viaszt csepegtetett az ételmaradékokkal teli falapra, és a gyertyát belenyomta. A zsákot kibontotta, és csomagokat húzott elő belőle.
– Nesze, zabálj! – dobta felé. – Oszd be, mert két napig ez lesz!
A kucorgó ember nem mozdult. Szaporán vette a levegőt.
– Húúó? … Húúó? – nyöszörögte, és fenyegetően meredt az asztalnál álló alakra.
– Igen, hoztam! – válaszolta az. – Kimegyek érte, addig egyél! Utálom nézni, ahogy tömöd a pofád!
Egy ajtóra emelte a tekintetét, amely a szobából a ház másik helyiségére nyílt. Gyanakodva méregette a mocskos kilincset, mintha le akarná nyomni és bekukkantani az ajtó mögé, de aztán meggondolta magát.
Az ismeretlen elfújta a gyertyát, kinyitotta az ajtót és kilépett az éjszakába. Hallotta, hogy a másik feláll a sarokból és az ételre veti magát.
– Megzabál mindent! Pedig mondtam neki, hogy ossza be! – morgott magában, majd a ház mögé sietett. Örült, hogy a friss levegőn van. Széthajtotta a bokrokat.
– Bassza meg! – szisszent fel fájdalmasan, ahogy egy tövis megsebezte az ujját.
Nyelvével benyálazta a szúrás helyét, aztán már óvatosabban elhajtotta az utolsó ágakat. Egy mély, lapos fenekű kiskocsit takart a bokor. Kihúzta a fal mellől, és maga előtt tolva elindult kifelé. A kertkaput nyitva hagyta maga mögött. Rákanyarodott, az elhanyagolt, gazzal benőtt földútra, amerről jött. Lassú léptekkel haladt, véletlenül sem szerette volna, ha meglátná valaki. Olykor, nagyon ritkán, fát gyűjtő emberek vetődtek erre, idegenek. Bár ő látta őket, őt még sohasem vették észre. Ez ugyan most is nagyon valószínűtlen volt, mégis „jobb az óvatosság”. Jaddersville legelhagyatottabb részén gyalogolt, a valamikori kőbánya elfelejtett temetőjén keresztül, gondozatlan, összedőlt fejfájú sírok között. Még a valamikori bányászokat temették ide egykor, akikkel a beomló kövek végeztek, vagy a rosszul sikerült robbantások, vagy a kimerültség. Sok oszlopot lehetett volna összeszámolni. Hosszú ideig kellett tolnia a kocsit, amíg elért egy természet kínálta, remek rejtekhelyhez, ahova az autójával leparkolt. Régóta ismerte már ezt a bemélyedést, amit a szabálytalanul növő fák és egy sziklahasadék kövei alakítottak ki. Hátrament a csomagtartóhoz, és felnyitotta. Vastag kesztyűt húzott mindkét kezére. Kitapogatta a csomagtérben fekvő, fekete nejlonzsákba tekert testet. Még a kesztyűjén át is érezte a hidegségét.
– De kihűltél, angyalom!
Csúfolódva felnevetett. Alányúlt a halott derekánál, és nagy erővel kiemelte a csomagtartóból. Kivitte a kiskocsihoz, és fejjel előre beledobta. Az élettelen, fagyott test hangosan koppanva zuhant a fenékdeszkára. Nem fért bele teljesen. A fekete zsák kiszakadt eközben, félig lecsúszott oldalra, és a halott két lába most szabadon meredt előre a hasadékon keresztül. Az alak visszament bezárni az autót, és újból elszívott egy cigarettát. Hosszú és nehéz lesz az út visszafelé. Erőt kell gyűjtenie hozzá. Ma este nem ment minden úgy, ahogyan szokott. Nem volt elég körültekintő. Kis híján lebukott. Nem biztos benne, de lehet, hogy meglátták.
– Eh! – fújt egy nagyot.
Eloltotta a csikket, gondosan visszarakta a dobozba. Nekiveselkedett a feladatnak. Nehezen fért a fogantyúhoz, mert a zsákból kiálló merev lábak akadályozták a fogásban. Végül megtalálta a megfelelő helyzetet, bal kezével a fogantyút fogta, jobb tenyerét pedig a holttest talpának feszítette. Nagyot lendített a kocsin. A kerekek engedelmesen megindultak. Út közben azon töprengett, vajon hol hibázott?
2.
A chenili kórház a város külterületén állt, egy hegyektől körülölelt, csodálatos szépségű völgy mélyén. Történetének legizgalmasabb és legnagyobb vállalkozása kezdődött el az utóbbi években. Egy befektető jelentkezett a kórház felújítására, és a beátusok közösségének és egy nagylelkű adománynak köszönhetően az elavult épületegyüttes legtöbbjét lebontották. Új központi tömböt emeltek a régi helyére, és új szárnyakkal bővítették a területét. A beruházással mostanában leálltak, mert a pénz fogytán volt, de a beátusok ígéretet tettek a kórház vezetésének az újabb adományok átutalására. A valamikor belgyógyászatnak használt épületrész a vallási közösség kifejezett kérésére maradt meg, de az átépítése a banki késedelem miatt már a kezdeteknél félbemaradt, és most levert vakolattal, az ablakok helyén tátongó sötét lyukakkal, körbeállványozva várta a jobb időket. A szakrendelés és a belgyógyászati panaszokkal érkező fekvőbetegek ellátása nem szűnt meg, az egyik új szárny emeletén rendezték be a kórtermeket.
A központi rendelő négy emelet magas volt, kocka alakú, modern épület, híján minden külsőségben megnyilvánuló fantáziának, de annál hangsúlyozottabban hordozta magán a kórházi funkció jegyeit. Az északi oldalán volt a nagy bejárat, amit gyalog, egy lépcsősoron lehetett megközelíteni. Nem messze tőle, balra, a mentők fogadására kialakított porta működött. Hátul, a déli részen, gazdasági bejáratok voltak a konyha, a mosoda és az egyéb karbantartórészlegek számára. A főbejárattól jobbra az új szárny háromemeletes, téglatest alakban elnyújtott épülete simult az egyik keskenyebb lapjával a rendelő tömbjéhez, és ide kívülről nem, csak bentről, a rendelőn keresztül lehetett bejutni. A régi épület a központ másik oldalán helyezkedett el. A földfelszínen nem volt kapcsolat a kettő között, azonban lent, a pince szintjén átjárható volt. Itt működött a kórbonctani osztály, és itt volt a hullaház is, amely a környéken elhunytak, illetve a hatósági megítélés szempontjából bizonytalan okokból bekövetkezett halálesetek áldozatainak a tárolására szolgált. Néhány ritka kivételtől eltekintve az osztályon csak napközben folyt a munka.
Hatalmas parkosított terület helyezkedett el az épület mögött, az üde zöld gyepszőnyeget virágágyások és gömbölyűre vágott bokrok tarkították. Esténként lámpák sora világította meg kívülről az intézmény egészét, csak a régi épület területén nem kapcsolták be azokat. A város széli házak után a főútvonalról leágazó, hosszú bekötőút vezetett a főbejárat előtti parkolóhoz, illetve itt kellett elfordulni egy automata sorompóval lezárható, lejtős útra is, ami a hátsó bejáratokhoz vezetett. Ezt csak a gazdasági szolgáltatásokat végző szakemberek használták a járműveikkel. A sorompók nyitásához és zárásához beléptetőkártyát rendszeresítettek a számukra, ami alapján a számítógép azonosította és regisztrálta a forgalmat.
Éjszakára fordult az idő. A lámpák halogénizzói ezüstösen szórták a fényt a kórház falaira. A búrák körül apró rovarok százai repdestek. Csak egy-két helyen volt az épület ablakai mögött felkapcsolva a villany, az ügyeletesek szobáiban. A többi ablakon sejtelmes kék fény szűrődött át. A környék néptelen és mozdulatlan volt.
„Ne izgulj!” – dübögött az agyában. „Nem kell beszarni!” Eddig minden pontosan úgy történik, ahogyan eltervezte. Már jó előre elrejtette az autót a park hátsó, eldugott részén. Betegek és orvosok ilyenkor nem sétálnak arra, és a kertész is szabadnapos. „Az autóval nem lesz guzmi.” A régi épület hideg, törmelékkel borított folyosóján araszolt előre. Lassan és egyenletesen lélegzett, hogy ezzel is visszafogja szapora szívverését. Óvatosan haladt, vigyázott, hogy a lépései ne keltsenek zajt. Nagyjából kiismerte magát, annak ellenére, hogy egy-két belső falat lebontottak,